cikkcakkban

Nagyon sokáig abban a hitben éltem, hogy rajzolni vagy instant tud valaki, és onnantól minden egyszerű, vagy nem, és akkor teljesen reménytelen is próbálkozni vele, hogy jobb legyen benne, mert nem fog tudni fejlődni- és saját magamat stabilan a második kategóriába soroltam, főleg a szörnyű rajzórák után, akár ált.isk., akár gimi (valahogy egy olyan alkalomra se emlékszem, ahol elmagyaráztak volna bármilyen technikát, lehetett volna kísérletezni-hibázni-fejlődni, csak adtak egy feladatot, szenvedtem vele, leosztályozták, aztán jött a következő). Szerettem elszórakozni alternatívabb kreatív dolgokkal, főleg szabadidőben és a saját szabályaim szerint, de semmi olyasmivel, aminek köze lett volna a reális ábrázoláshoz, elkönyveltem magamban, hogy ez a képesség maradt ötéves szinten, ez van.

Az art journal-hoz nagyon sokáig csak újságokból összevágott képeket használtam, mert az sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint rajz, és tetszett az esetleges, kincskeresős hangulata annak, hogy éppen milyen illusztrációkat találtam (és mert el akartam kerülni, hogy felhalmozzak hatmillió sablont, pecsétet, festéket és kelléket csak ezért). Soha nem néztem róla semmilyen konkrét oktatóvideót, ki akartam kísérletezni benne a saját stílusomat - aztán, mert persze mindig kell valamilyen kivétel, észrevettem ezt, és már a youtube-thumbnail-kép láttán elkapott, hogy én is akarok egy ilyen oldalt. Annyira azért tartottam magam az elvekhez, hogy nem vettem meg a pecséteket, csak lerajzoltam az állatokat, és meglepően jól sikerültek:

Aztán pár évvel később, amikor már kezdtem unalmasnak érezni a megszokott art journal-irányvonalat (és túl sok Portrait Artist of the Year-t néztem), vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem, hogy megtanulok arcot rajzolni (olyasmiket szerettem volna, mint pl. ő vagy ő). Az első pár hét teljes sötétben tapogatózás volt, ötletem se volt, hogy kezdjek neki, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy fejlődnék, aztán szerencsére megtaláltam Rin Youtube-videóit, és ha képességeket nem is, motivációt adott- most már lelkesebben és színesebben próbálkoztam, de még mindig nem annyira tudtam, mit csinálok, vagy mit lehetne jobban. 

Regisztráltam Skillshare-re, mert minden tele volt vele, és mert két hónapig ingyen ki lehet próbálni -  persze a próbaidőszak végéig alig néztem körül az oldalon, és már csak napok voltak hátra, amikor megtaláltam ezt a kurzust. Nagyon messziről indult, nagyon alapos, és nagyon sok időt el kellett töltenem a gyakorlással, de asszem, végre megtanultam arcot rajzolni - vagy legalábbis akkorát léptem benne előre, amit sose gondoltam volna lehetségesnek. Azóta Skillshare-junkie lettem, a linómetszésben és a varrásban is sokat segít, és szeretem, hogy fel lehet tölteni a végeredményt az oldalra, hogy a tanár is lássa, milyen projektek születtek, de messze ennek a realisztikus rajzolás-témának volt eddig a legnagyobb wow-faktora, még úgy is, hogy azt is látom, mennyi plusz időt és gyakorlást kellene még beletennem, hogy kicsiszoljam a mostani hibákat. 

Eat everything

Loan, Unsplash

"Mióta itthon vagyunk" #2321525: stresszel a főzés, a mennyisége is és a logisztika is, hogy mindennap kell, és hogy sokkal jobban oda kell figyelni az alapanyagokra, hogy mi fogyott el, mi fog megromlani, mit eszünk már egy hete és unjuk végtelenül, miben van elég zöldség, mi az, ami készen van délre akkor is, ha 11:50-kor nézek fel a kódból... az már fel se kerül a listára, vagy csak érintőlegesen, hogy új recepttel próbálkozzak, vagy valami tényleg finomat kísérletezzek ki. Félig-hobbiból félig-kötelességgé vált, úgy is, hogy egyre többször adjuk fel és szabadulunk rá a netpincérre. (Kötelező disclaimer: nem tudom, hogy akinek gyereke van, hogy csinálja, kettőnkre is elég brutális). 

A kenyérsütést pedig inkább hagyjuk is, tökéletesen időzítve még februárban szereztem egy kovászt (Claire lett a neve, miután megnéztem ezt a kenyérsütős videót, bepánikoltam, és eldöntöttem, hogy ez biztos nem fog menni). Amíg még nem múlt el az újdonság varázsa, nagyjából heti egy kenyeret tudtam összehozni, mióta nem akarunk naponta boltba járni, ez napi egyre változott, jó pár kudarcélmény is becsúszott, és most szüneteltetem a projektet (Claire-t etetem mindennap, mi pedig a legműanyagabb toastkenyeret esszük, vagy a kajarendelős-házhozszállítós napokon friss péksüteményt). 

Ettől függetlenül is vannak nagy felfedezéseink, olyan új ízek, amiről mindig ez a pár hétnyi bezártság fog majd eszembe jutni: a krémsajtos-sonkás (... szalámis-sajtos-paradicsomos, ha B.-ről van szó) bagel szuper vacsora, a mandulavaj durva függőséget okoz, bármilyen alapanyagból lehet finom tésztaszósz, ha elég Bon Appetit-videót nézek előtte, és lassan sikerül kikísérleteznem a tökéletes paradicsomos salsát (de azért nagyon várom, hogy újra beülhessünk az Arribába, mert ez már majdnem ugyanolyan, de azért az ottanit nem fogom tudni felülmúlni). 

motions

Vannak ilyen napok, amikor hiába csinálom azokat a dolgokat, amik máskor működni szoktak, hiányzik valami, amitől tényleg jó lehetne. Időben kelés pipa, futás pipa, kreatívkodós délelőtt-délután pipa, és mégis... semmi. A futás vége felé volt kb. egy perc, amikor pont jó volt a tempó, gyönyörű zöld körülöttem minden és motiváló a zene, de ahogy befejeztem a kört, el is múlt a flow, és visszatért a nyűglődés. 

Csak gépiesen haladok a teendőlistával, akkor is, ha ez most egy olyan teendőlista, aminek mindegyik tétele teljesen opcionális, és csak rajtam múlik. Lehet, hogy az a baj, hogy olyasmiket próbálok leporolni, amiket hanyagoltam egy ideig (futni teljesen elfelejtettem, most még rosszabb, mint amikor március elején kezdtem újra; a linómetszés pedig még mindig kicsit a fekete mágia-kategória, néha minden sikerül, néha a legegyszerűbb minta sem, és csak nagyon minimálisan múlik rajtam), és ki kell bírnom, amíg vissza nem rázódok... Lassan eljön az a pont, amikor elengedem az egészet, és majd holnap újrapróbálom. 

intro

Ahhoz képest, hogy az introvertált-témakör mennyire előtérbe került mostanában (én is csak pár éve tudatosítottam magamban, hogy egy csomó kívülről vagy belülről megváltoztatandónak ítélt tulajdonságom emiatt alapbeállítás), még mindig annyira kevesen értik és fogadják el, hogy milyen sokan mennyire másképp működnek, mint a szuper-szociális, társaság közepe, mindenről véleményt formáló és azt meg is osztó "normálisak", és még mindig olyan jó érzés rácsodálkozni, hogy akár online, akár a munkatársaim közül mégiscsak van olyan, akivel hasonlóan gondolkodunk.

Introvertáltként felnőni azért is nehéz, mert egy bizonyos ponton a külső hatásoknál (amikor az egyébként rád büszke szüleidtől is rendszeresen azt hallod, hogy min változtass amiatt, hogy sikeres/boldog lehess) már erősebbek lesz a belsővé vált kritika ("már megint nem beszélsz eleget, miért vagy ilyen csendben, miért nem veszel részt aktívabban...?"), anélkül, hogy tudatossá válna az egész; és pillanatról pillalantra egy ideális és elérhetetetlen extrovertált tükörképpel hasonlít össze mindent, amit csinálok. A legutóbbi teljesítményértékelésen nem az volt a visszajelzések alapján a fejlesztendő terület, amit tippeltem (nem vagyok elég aktív, nem szólok hozzá eleget szakmai témákhoz), hanem hogy nincs elég önbizalmam, hogy elhiggyem, jól csinálom. 

Az egyik kedvenc introvertrált instagram-oldalamon tegnap az volt a kérdés, hogy mire lehetsz büszke introvertáltként, és rájöttem, hogy van egy szuperképességem, amit nagyon szeretek: meetingeken általában nem beszélek annyit, mint a többi résztvevő, viszont fel tudom tenni A Tökéletes Kérdést (nem mindig, csak ha nem parázok éppen azon, hogy meg kéne szólalnom végre), és mivel nem beszélek sokat, odafigyelnek arra, amikor igen, szóval ez elég hatásos tud lenni. 

kreatív káosz

MUTI

Régesrégen:

- pólófestés (16 éves koromban minden második pólóm saját készítésű volt, imádtam őket)

- színes mandalák pasztellkrétával

- stop-motion videó (1 percnyit bírtam összevágni belőle, mire rájöttem, hogy nincs ehhez türelmem)

- írás-fotózás-videózás koncerteken, plaktáttervezés

- kollázsok a szobám falára (DVD-ről kifotózott RHCP-képekkel)

- (dalszövegek, gitár a saját dalokhoz, demó-kezdemény)

Pár éve:

- körömlakkok és körömnyomdázás

- határidőnapló/bullet journal

- felnőtt színezők

- vízfesték-kísérletek

- kalligráfia/hand lettering

- art journal

Most:

- portrérajzolás

- linómetszés, linóképek papírra és textilre

- varrás (még csak vászonszatyor, de lassan továbblépek a tényleges ruhákra, ha nagyon profi leszek már, akkor mennyire jó lenne egy ilyet összerakni...)

- franken-pólók régi cuccokról kivágott szuper mintákkal

- art journal még mindig, bár ritkábban jut rá idő

- minta-tervezés, hogy lehessenek saját mintás textiljeim a jövőbeli varrós projektekhez

- pólónyomdázás, ha végre találok hozzá egy használható textilfestéket (és ezzel körbe is értünk)

Mindig aggasztott egy kicsit a hatmillió kreatív projekt, amibe belekezdek, mélyre merülök, aztán idővel túllépek rajtuk, de lassan kezdem elhinni, hogy ez a normális működésem része, nem egy átmeneti állapot (és nem csak rám jellemző). 

Meh

Yelena Bryksenkova

Ma van az a nap, ami valahogy jobb és rosszabb is attól, hogy home office - a háttérben végignéztem egy évadnyi Blood&Water-t, amit az irodában nem tudtam volna megcsinálni, és ami miatt legalább tudok mire mutogatni, ha valaki megkérdezné, hogy mégis mit csinálok órák óta, de ha bent lennék, legalább úgy kellett volna tennem, mintha dolgoztam volna ma bármit is, így meg meg se próbáltam. 

Volt ma reggel egy értelmetlen, de legalább villámgyors meetingem, a csapat még az első kávém előtt kapott egy rossz hírt, van egy lényegtelen apróság, ami hetek óta húzódik, és makacsul nem akar megoldódni (nem rajtam múlik, én csak nyaggatok valaki mást, de szerintem oda-vissza érezzük, hogy nem annyira fontos), és még a futópálya körül is szétkapják éppen a fákat, több ponton blokkolva a betervezett reggeli körözést. 

...take my life and jump right in it

Papp Krisztina, Unsplash

Pénteken szabadságra küldtem magam, és most sikerült jól csinálni, délelőtt futás, ebédre Zing, délután az év első fagyizása a Múzeumkertben sétálva, anyagvásárlás ruhaprojektekhez anya segítségével, hazaséta és elégedetten hátradőlés (oké, inkább csak kimerülten eldőlés, március közepe óta nem futottam, és a sétával kombinálva kicsit megdobta a mostanában megszokott napi max. 1000 lépésszámot). 

Ma is futottam, a Ferenc tér közelsége az egyik legjobb dolog ebben a lakásban, csak a lelkes "nyárra formába jövök"-terveimnek elég rendesen keresztbe tett a vírus, mindig sokan voltak a futópályán, és mostanáig nem mertem megkockáztatni. Most is próbálom megtalálni hozzá a legfurább időpont- és időjárás-kombinációkat, amikor csak ketten köröznek rajtam kívül, így nagyjából már biztonságban érzem magam akkor is, ha amúgy nálam tényleg mindenki gyorsabb. Szavak nincsenek rá, hogy mennyire nem vagyok formában, a 3*5 perc is kínszenvedés, de egyrészt tudom, hogy ezen csak túl kell esni (sajnos túl sokszor hagytam abba és kezdtem újra, egész jó rutinom van már köré), másrészt utána arra a napra megvan az a zen, ami csak durva testmozgás után. 

A futás valamiért átcsapja a fejemben az egészséges életmód-kapcsolót, vissza is tértem Kalóriabázisra. Ritkán veszem szigorúan a kalóriaszámolást, de az az egyetlen olyan módszer, amivel tényleg normál keretek közé tudom szorítani, amit eszek (ha nincs felírva, rögtön aktiválódik az összes kiskapu, fogynak a balzsamecetes chipsek és diab. kekszek, ha tudom, hogy mindennek, amit megeszek, bele kell kerülnie, ha nem is grammra pontosan, az megerősíti az önuralmam). Eddig nem tűnt reálisnak, hogy vissza tudok venni az össze-vissza stresszevésből, most viszont már nagyon itt az ideje. 

Nem találom a helyem

Sara Cardoso, Unsplash

Ki hitte volna, hogy egy gyors séta is ilyen érzelmeket tud kiváltani... március közepe óta most először voltam maszk nélkül az utcán, nem sokáig, nem zsúfolt környéken, de nagyon kellemetlen, bizonytalan érzés volt így kerülgetni a többieket, abszolút nem tudtam belefeledkezni a naplementébe. 

Mióta lazítottak a korlátozásokon, csak még elveszettebbnek érzem magam- túlaggódom, ha még nem megyek ki? Változott bármi is? Meddig bírjuk még itthon? Megéri kockáztatni egy esti fröccsözésért? Könnyebb folytatni a már nagy nehezen kialakított rutint, mintha semmi nem változott volna, de azért egyre fojtogatóbb a bezártság, és biztos nem lesz olyan szép, tiszta, egyértelmű elválasztóvonal a mostani para és a jövőbeli biztonság közt, mint szeretném. 

Lendületben

alexandra lammerink, Unsplash

Annyira apróságok kellenek ahhoz, hogy egy reggel jó legyen: egy résnyire nyitott ablak és koranyári fények, egy jól sikerült meditáció vagy egy jól sikerült linónyomdázás, új rész a Great British Sewing Bee 6. évadából, egy régesrégi videó az egyik kedvenc énekesemről (és egy darabka hiányérzet, hogy az, akinek lelkendezve küldeném a linket, olyasvalaki, akivel már... vagy öt éve nem beszélünk, miattam, és ezen nem is akarok változtatni, de basszus, még mindig vannak dolgok, amikről ő jut eszembe), két korty kávé, a holnapi szabadnap egyre elérhetőbb közelsége... 

Countdown

The Creative Exchange, Unsplash

Tegnapelőtt gondolatban megterveztem egy narancssárga vászonszatyrot abból az anyagból, ami a fiókomban lapul már hetek óta (de nem merem felhasználni semmihez, mert túl szép, és úgyis elrontom a varrást). Tegnap találtam egy szuper skillshare-es tutorialt hozzá, és végig is csináltam (kivasaltam az anyagot, elkezdtem a varrást, összegyűrődött, megint kivasaltam... végigvarram a pántot, visszabontottam, újra végigvarrtam, újra visszabontottam, és ezt így egészen addig, amíg vállalható nem lett), befotóztam, és elbüszkélkedtem vele anyának is meg skillshare-en is. 

Ma reggelre összeállt, milyen linóprintet szeretnék rá mintának, úgyhogy reggeli meeting előtt még gyorsan megrajzoltam őket, és nap közben több darabban ki is faragtam. A próbanyomás jól sikerült, most már tényleg csak annyi van hátra, hogy a szatyorra nyomdázzak, és kész is, az első használható darab, amit én varrtam, saját mintás anyagból - alapvetően ez volt a titkos tervem. 

Még szerencse, hogy már csak a holnapi nap van hátra, utána 1 nap szabi, mert a kreatív projektjeimmel zseniálisan haladok, de ezzel arányosan a munkával kapcsolatos motivációm meredeken zuhan. 

Papers please

Kelly Sikkema, Unsplash

Nem tudom, van-e még bárki rajtam kívül, akiből kellemes, kicsit szomorkás nosztalgiát váltanak ki a NAV-os "Átvételi értesítő" emailek - még az előző életemben napi szinten kaptam-nyomtattam-fűztem le őket, amikor új belépőt vagy kilépőt jelentettem be. 3 év alatt még egyszer se éreztem azt, hogy úúgy visszamennék HR-esnek, még akkor is jobban élvezem a kódolást, amikor éppen nincs különösebben jó napom, de összességében még mindig nem tartok ott, hogy meglegyen az a rutin, ami a HR-korszakban összetartotta a napokat (az emberiségből való folyamatos kiábrándulással együtt). 

Jó kérdés, hogy amíg benne voltam, addig éreztem-e ezt egyáltalán, vagy csak visszanézve tűnik annyira simának a mindennapi teendők ritmusa, és ha majd pár év múlva visszagondolok erre az időszakra, utólag már ez is simának fog-e látszani... 

Mondjuk az adóbevallás, ami miatt ma reggel 7-kor már ébren voltam, nem jár nosztalgiával, csak megkönnyebbüléssel: pár kattintással túl vagyok rajta, nem felejtette el a böngésző a jelszavam a felülethez, nem veszett el az M30-asom, és még módosítani se kellett semmit, úgyhogy az volt a legnagyobb dilemma, hogy kinek menjenek az 1%-ok. 

Erkély

Sonja Guina, Unsplash

Amikor 8 éve (...1 hónapja és 4 napja) Budapestre költöztem, az első pár hónapot még mindenféle átmeneti helyen húztam ki (a legelső lakás, ahol legjobb barátnőmmel osztoztam egy szobán pár hétig, abban az utcában volt, ahol a mostani munkahelyem van, cserébe a mostani lakásunk ott van az első munkahelyemtől 5 percre, szeretem az ilyen szimmetriát).
Nyár elején utánam jött B. is, és viszonylag gyorsan megegyeztünk abban, hogy a szép zöld és nyugis Zugló már a világ vége, nekünk valami igazi belvárosi albérlet kell (Debrecenből felköltözve eléggé sokkolt az, hogy csak a munkába járáshoz kell egy villamos, egy metró és egy másik villamos, meg több, mint egy óra). Munkába menet néha a Ferenciek teréről sétáltam a kettes villamosig, és már az első alkalommal rácsodálkoztam a rolleres kisfiú szobrára, meg az egész környék hangulatára az Erzsébet híddal és a rakpart közelségével együtt. Szerelem volt első látásra -van ilyen, amikor tökéletesek a kora nyár reggeli fények, lenyűgözőek az épületek, és inkább egy filmben érzem magam, mint a valóságban. 

Nagyjából biztos voltam benne, hogy itt úgyse találunk megfizethető albérletet, de találtunk, és el se akartuk hinni, milyen szerencsések vagyunk, amikor augusztusban beköltöztünk a Belgrád rakpartra (azon viszonylag gyorsan túlléptünk, hogy maga a lakás földszinti, sötét és, mint később rájöttünk, durván penészedik is). 

Amikor visszanéztem a régi papírjaimat, már egy 2014 januári to do-listámon is rajta volt az "új lakást keresni", és emlékszem, hogy hősiesen kerestünk is, még a felkerülés napján lecsaptunk minden ígéretes új hirdetésre (nem sok ilyen volt, már akkor elkezdtek durván megugrani az albérletárak), de nagyon nehezen jutottunk el egyáltalán odáig, hogy megmutassák a lakásokat (jellemzően már az utcán álltunk az ingatlanügynökre/tulajdonosra várva, amikor ránkcsörögtek, hogy sajnos pont most foglalózta le az előttünk érkező, de olyan is volt, hogy 40 perccel a megbeszélt időpont után vette csak fel a hirdető a telefont, és közölte, hogy jó, még kb. fél óra, és jöhetünk is). Így is sok helyet néztünk meg, de a leginkább egy zuglói lakásra emlékszem (ami lényegesen messzebb volt a belvárostól, mint a korábbi zuglói "soha többet ilyen messzire" albérletünk, de akkor már kezdtük belátni, hogy örülhetünk, ha egyáltalán találunk bármit is): ikea-stílus, kedves tulajdonos pár, és a legjobb része, a belső udvarra néző erkély, ahol rögtön láttam magunkat esténként fröccsözni és beszélgetni. Azelőtt egy korábbi megnézett albérletbe se tudtam ennyire odaképzelni magunkat, és reménykedtem benne, hogy ez azt jelenti, a miénk lehet a hely. A tulajdonosok azt mondták, hogy szimpik vagyunk, de korábbi érdeklődők is azok voltak, nem tudják, most mit csináljanak- majd hívnak, jó? És ha nem, akkor nem mi lettünk a kiválasztottak. Soha egy pasi miatt se ültem annyira izgatottam a telefon mellett, mint a következő pár napban, de nem kerestek. Ez után viszont bármikor, ha (az egyre valószínűtlenebbnek tűnő) új albérletünkre gondoltam, mindig ott volt az erkély is.

Ha előreugrunk 2019 őszére, ameddig semmi nem változott lakás-szempontból, november végén, egy Boráros téri könyvelői irodában megtörtént a csoda: egy lakásnézés, csapattárs korábbi lakóval és ex-munkatárs-leendő főbérlővel több körös egyeztetés, az egész ügy lefújása és váratlan újrakezdése után aláírtuk az albérleti szerződést, decemberben pedig beköltöztünk. 

Az első pár héten még nem nagyon érdekelt semmi azon kívül, hogy kipakoljuk végre a dobozokat és kipihenjük az egész költözést (soha nem volt még ilyen minimalista karácsonyunk, de tulajdonképpen tetszett). Nincs igazi erkély, csak az a folyosódarabka, ahol rajtunk kívül senki nem jár (mostanában is csak a kifli.hu-futár és a feketerigók), de legalább a kertre néz. Közben tavasz lett, kizöldültek a fák, meglepően hangosak a madarak, elkezdett benépesülni az udvar többi erkélye, mi pedig végtelen időt töltünk itthon. Eldöntöttük, hogy nem adjuk a nyári estéken erkélyen fröccsözést, megoldjuk így is, már csak az Ikea és egy szabad szállítási időpont választ el attól, hogy odakerülhessen egy picike asztal és két szék a folyosóra, és ha ez megtörténik, akkor végre tényleg a mostani lehet álmaim lakása. 

social media asszociáció

Farzad Nazifi, Unsplash

Nem töltök több időt online, mióta itthon vagyok (pontosan tudom, hogy előtte is túlzásba vittem), csak hangsúlyosabbá vált, mert annyival kevesebb az IRL élmény, ami kiegyensúlyozná, és annyival jobban érzem, hogy mennyire elfolyik az energiám és koncentrációm azokon a napokon, amikor csak kattintok és frissítek és keresgélek, egyre kimerültebben és céltalanabbul. 

Van olyan platform, amit többszöri próbálkozással se tudtam megszeretni vagy rendesen használni (pl. twitter), vagy nem tudok elengedni, de minimálisra vettem az aktivitást (facebook), és olyan is, aminek nem merek a közelébe menni (...tiktok). Ami a legközelebb áll hozzám, az az Instagram, és utólag látom, hogy amikor még rendszeresebben osztottam meg bármit is a facebookoton, akkor is lényegében instagramként használtam, úgyhogy mindenképp jobb ez így most. A személyes instám random és súlytalan, kicsit szelektíven, de vissza tudja adni egy pár évvel ezelőtti időszak hangulatát (egy ilyen visszanézéskor vettem észre azt is, mennyire túlsúlyba kerültek a kézműves sörösüvegek mint téma egy tavasszal-nyáron, amiből nem ártana visszavenni), másra nem is nagyon használom, ha tetszik egy fotó, amit készítettem, kikerül, és kész. 

Tavaly regisztráltam egy külön alkotós instát, főleg az art journal-oldalaknak, de akkor kezdtem rajzolni is, és fura volt, hogy egy ceruzás, vázlatos Don't Starve-boci mennyivel több szívecskét gyűjt, mint egy kollázs, amiben hosszú órák munkája van, és a lehető legjobb, amit csak létre tudok hozni (a "több" itt nagyon relatívan értendő, kicsi vagyok ahhoz, hogy drámaiak legyenek a különbségek, és tudom, hogy az algoritmus semmilyen szempontból nem nekem kedvez). 

Ez az egész megváltoztatja azt, ahogy a saját képeimre nézek, még ha próbálom is kizárni. Újra és újra elmondom magamnak, hogy ha nekem tényleg tetszik a végeredmény, nem számít, ha nincs rá semmi reakció, de aztán újra és újra ráfrissítek az appra, és érzem azt a csalódottságot, amit eldöntöttem, hogy nem fogok érezni. 

Ez kicsit más árnyalat, mint influencerek élményeivel, tárgyaival vagy külsejével összehasonlítani a sajátomat, de magát az összehasonlítást nem tudom kihagyni a képből, még úgy se, ha csendben irigykedek valaki textilmintájára vagy portréjára, és ezekhez képest látom értéktelennek vagy óvodásnak a sajátjaimat. 

Ami nem látszik, de nem kihagyható, az az évek tapasztalata és gyakorlása, ami persze kevésbé fotogén -  és azt veszem észre magamon, hogy megint csak a Disney-montázst szeretném, felgyorsítva a kemény munkával töltött órákat, hogy a dal végére már profi és legyőzhetetlen legyek.  

Azért rossz ez így, mert az árnyoldalak mellett annyi pluszt is kapok: amikor túllépek a saját egómon, nagyon inspiráló tud lenni más alkotókat figyelni, és kicsit kapcsolódni a közösséghez olyan kihívásokban, mint például malinovkáé, amiről a múltkor írtam. 

Már azon is gondolkodtam, hogy szüneteltetem az egész insta-jelenlétet pár hétig, hogy megerősödhessen a saját nézőpontom, és tudjak dolgozni azon, hogy kevésbé legyen szükségem megerősítésre (érzem, hogy kicsit már barátom agyára is megyek az újabb és újabb véleménykéréssel, amikor ő semmi változást nem lát az előző verzióhoz képest...) 

Jót tenne, ha hátra tudnék lépni egy kicsit,  és szembenéznék a saját bizonytalanságommal + imposztor-szindrómámmal. 

Monday Murphy

Tim Arterbury, Unsplash

A ma reggel kőkemény alkudozással indult - nem, nem iszok kávét, koffeinmenteset se, akármilyen gyűrötten is ébredtem, jó lesz a zöld tea; igen, kell az az öt perces meditáció, de utána ránézhetek az Instagramra; oké, nem futok ma reggel, és az egy órás jógáról is többé-kevésbé lekéstem, de akkor legalább 30 perc kick-boxot bezsúfolok a reggeli első meeting elé... 

... és jól tettem, mert kick-box közben kitaláltam, mi lesz a következő varrós projektem (nagyon sokszor van ilyen, hogy mozgás közben villan be a megoldás egy kreatív problémára,  a tetoválásom koncepciója is a konditerem futópadján állt össze, miután több évig terveztem és bizonytalankodtam)

... viszont a futár tökéletesen időzítve akkor ért ide, amikor én még zuhanyoztam, már amúgy is késésben (a home office egyik legjobb része, hogy 9:35-kor van a napi egyeztetés a csapattal, és addig elég sok minden belefér a reggelbe, de persze ez a gyakorlatban úgy szokott kinézni, hogy 9:25-nél előbb sose végzek a mozgással, és 9:30 körül zuhanok a be a fürdőszobába), barátom pedig pont a saját reggeli meetingje közepén tartott (de megmentett, nem kellett egy szál törölközőben ajtót nyitnom).

Most újra van linóm és színes textilfestékeim, úgyhogy van rá egy kis esély, hogy mától visszaesik a hirtelen jött, nekem is meglepő blogírás-lendület, de megígértem magamnak, hogy legalább egy hétig nem engedem el, ha nagyon erőltetni kell majd az írást, akkor se. 

The Great Hungarian Sewing Bee

Ashim D’Silva, Unsplash

Próbálok környezetbarátabbra váltani minden olyan területen, amin tudok- kevesebb hús, kevesebb szemét, kevesebb fast fashion... folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem teszek eleget, de amikor 2019-re visszanézve összeszedtem a listát, hogy miken sikerült változtatni, azért szépen összeadódtak az apróságok is. 

Van, ami nem megy annyira, a marhahúst egyelőre havi egy alkalomra vettem vissza, ennyi még kell; és a csomagolásmentes boltba járást is abba kellett hagynom március közepétől, viszont csomó cuccot rendelek online kreatív boltokból... 

A ruhavásárlást a megszokott h&m-reserved-springfield-c&a-pull&bear körből egyik napról a másikra hagytam abba valamikor tavaly nyáron. Nem megvenni cuccokat igazából megkönnyebbülés volt, már nagyon régóta nem találom azt a boltot, stílust, irányt, ami tényleg én lennék. Nagyrészt kudarcélményeket gyűjtöttem a próbafülkékben; az volt a ritkább, hogy nem feszült, nem volt túl kicsi, nem sápasztott, nem állt el, nem volt csak simán *fura* rajtam a kiválasztott ruha, és rengeteg idő elment arra, hogy akár csak egyvalamit is találjak, ami megfelel az egyre lejjebb és lejjebb rugdosott elvárásaimnak. 

Amikor megpróbáltam alternatív ruhalelőhelyeket keresni, viszonylag gyorsan kiderült, hogy

- a second-hand pont ugyanolyan élmény, mint a fast fashion, csak még rosszabb találati aránnyal

- a magyar tervezők nem feltétlenül a 156cm-es & nem kimondottan törékeny lányokra tervezik a ruháikat (és inkább fekete-fehér-pasztell vonalon, ami 3/3 azokból a színekből - a többség ilyen-, amikben vízihullának tűnök)

- a Verkstaden viszont készít printeket second-hand felsőkre, az imádott bordó tatus pulcsimat tőlük szereztem; de ott is szerencse kell ahhoz, hogy pont elkapjak valami méretben és színben stimmelőt.

Télen elengedtem az egész kérdéskört, elbújtam a pulcsi-farmer-bakancs kombinációkban, márciusban pedig megújult lendülettel, anyum társaságában (ő ezerszer stílusosabb nálam, és sokkal jobban tud nekem ruhákat találni, mint én magamnak) célba vettem a WAMP-ot. Annyi volt a terv, hogy legalább 1 ruhadarabot haza fogok vinni magammal, valami olyat, ami tényleg tetszik + jól áll + egyedi. Sikerült, konkrétan tényleg egy olyan szoknya volt, ami tetszett és fel is jött rám, de az instant szerelem (igazán lehetne már lassan valami olyan programom, amire felvehetném). 
Ami viszont az igazi következménye volt ennek a körnek: anya kijelentette, hogy ugye tudom, ezeket a felpróbált ruhákat mennyire egyszerű lenne megvarrni... 

Akkor már annyira elegem volt a kudarcélményekből, hogy csak azon csodálkoztam, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe. Én sose varrtam, de gyerekkoromból még emlékszem a Burdákra, a gombosdobozra és a narancssárga Fiskars ollóra, meg a rengeteg egyedi-színes cuccra, amiket anya csinált nekünk (ironikus, hogy akkor még mennyivel jobban szerettem volna simán csak olyan ruhákat, mint mindenki más). Megbeszéltük, hogy anya varrógépén megtanulom az alapokat, aztán majd egyszer esetleg veszek egy sajátot... ez a történet is oda tart, mint mostanában a legtöbb, jött a bezártság, a legelső tanulós alkalom után egy jó ideig nem tudtunk találkozni; viszont kaptam egy céges ajándékkupont, ami pont elég volt egy saját varrógépre. 

Teljesen kezdőként elég rémisztő, hogy a cérna befűzése is végtelen lépésből álló művelet, de tudom, hogy sose lesz ennyi időm túlesni a kötelező kezdő bénázó körökön, mint most, úgyhogy hősiesen varrom a nem-kimondottan-egyenes szegélyeket, kibogozom az összetekeredett szálakat, és lelki szemeim előtt látom, hogy szeptemberben már egy teljes új ruhatárban térek vissza az irodába (... programozók, senki nem fogja észrevenni, de azért jó álmodozni róla). 

#3hét

Már évek óta töltök meg különböző füzeteket art journal-kollázzsal (ezekkel indult az insta-oldalam is), de mióta itthon vagyok, eltérültem a linómetszés és a rajz felé, és minél több időt hagytam ki, annál nehezebben tudtam rávenni magam az újrakezdésre. Általában ilyenkor keresek valamilyen kihívást, ami kimozdít a holtpontról, de a legutóbbi art journal-kihívás csak rontott a helyzeten, olyan oldalak lettek belőle, amiket nem szerettem, nem tudtam kapcsolódni a kiírt témákhoz, és nem tudtam naponta új oldalakat gyártani.

Amikor április 20-án este 8 körül belefutottam malinovka posztjába (3 hét, minden nap egy alkotás, négyzet alakú felületre, és aznap indul), és eldöntöttem, hogy belevágok, és ha már belevágok, aznap valahogy össze is rakom az első oldalt, ami meghatározza a stílust - barna csomagolópapír, linóprint háttér, minimalista kollázs, pár szavas szöveg. 

Felragasztottam, befotóztam, kiposztoltam, és tudtam, hogy ha a következő pár napban valahogy be tudom építeni a napi ritmusba, akkor talán van esélyem rá, hogy végig is tudom csinálni. Nem akartam minden egyes nap újabb linó-mintát is vágni hozzá, de szerencsére összegyűlt már belőlük annyi, hogy minden oldalnak lehetett különböző háttere, és még így is bőven van olyan, amit nem használtam fel... 

Szerencsére elég kötetlen volt a kihívás, és rugalmasan is értelmeztem azt a kevés szabályt, de próbáltam minden nap legalább elkezdeni egy oldalt (a befejezés-száradás-fotózás néha már a következőre csúszott), és beépíteni az adott nap hangulatát, valami apróságot, ami visszahozza az egyébként teljesen egymásba folyónak tűnő idő darabkáit - az esti fröccsözést, a szokásosnál is demotiváltabb hétfőt, a sétát át a Petőfi hídon Foo Fighterssel a fülemben, a munkanapok végtelen meetingjeit. Ez lett egyébként a projekt legjobb része: ha visszanézek arra a három hétre, akkor különálló napokat látok, és ahogy elkészült a hetedik, aztán a tizennegyedik oldal, végre éreztem, hogy tényleg telik az idő, haladok valami felé, van egy célom (21 kész oldal), ami már nem is tűnik olyan megvalósíthatatlannak. 

Volt, amikor elakadtam kicsit, amikor *tényleg* nem történt semmi, olyankor maradtak a dalszövegek, de volt, hogy egy blogon találtam meg az aznapi idézetet, valahogy mindig alakult valami. Megszoktam, hogy kis helyre kell bezsúfolnom a képeket, és próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy azért a háttér-printből is látsszon valami, és hogy ne legyenek ugyanolyanok az oldalak, de azért kicsit hasonlítsanak egymásra. Az utolsó oldal lett a kedvencem (a kazettás Challenge Yourself a jobb felső képen), és ezen a héten végig éreztem az űrt, amit maga után hagyott. 

Mostanában

Alex Holyoke, Unsplash

... 6 körül ébredek, hamarabb, mint ahogy igazán kipihenném magam, és nem is igazán tudok visszaaludni. A héten tele vagyok azzal a fajta energiával, amit nehéz a négy fal közt levezetni (de tegnap a nagy kör az Orczy-kertben jót tett).

... szombatonként offline napot tartok - semmi social media, semmi blogolvasás, semmi tartalomvadászat, és jobban kisimulnak tőle a gondolataim, mint bármi mástól (és csak egyszer nyitottam meg az Instagramot automatikusan, miközben teljesen másfelé figyeltem, de azonnal be is zártam)

... nem tudok naplót írni. Igen, még mindig szoktam kézzel, füzetbe összeszedni a gondolataimat, van, hogy csak random listákat, van, hogy mélyebb érzéseket és élményeket. Néha segít kibogozni a káoszt, ami a fejemben van, és meglátni az összefüggéseket, néha csak ugyanazokat a köröket futom újra és újra és újra. Visszaolvasni nem is nagyon szoktam, pedig itt van a lakásban jó pár A/5-ös füzet, minimum a 8 évvel ezelőtti Pestre költözés óta (de ha nagyon keresném, megtalálnám azt is, amit 10 éves koromban írtam színes zselés tollal egy dalmatás füzetbe). 

Idén január óta nem vagyok nagyon jó passzban, de az első hétnyi szenvedés után sikerült visszállnom egy rendszerre, újrakezdtem a sportot, időben feküdtem, Live Your Legend-es hétterveztem, úgy tűnt, jó az irány. Március legelején aztán a munkahelyi csapatomban nagyjából mindenki le volt merülve, ebéd közben panaszkodtunk egymásnak, és abban maradtunk, hogy nem is lenne rossz az a két hétnyi otthonmaradás, amit pont akkor jelentettek be az olaszok. Azon a csütörtökön voltam utoljára bent az irodában, és több, mint két hónapja itthonról dolgozok, a belátható jövőn belül ez így is marad. És mióta különböző, jobb-rosszabb módszereket bedobva küzdök ezzel a helyzettel, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy mélyebbre merülve megnézzem, hogy is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. 

Hello

fotograierende, Unsplash

Éppen öt különböző kreatív projekt közt egyensúlyozok, a laptopomon három böngészőablakban nyitva van legalább húsz tab - hogy igazodj ki a szabásmintákon, varrás kezdőknek, hogyan bogozd ki a varrógép összegubancolódott szálait (... jól ment a tegnapi kísérletezés...), nyomdázás Marabu textilfestékkel, nyomdázás linómetszéssel, realisztikus portérajzolás, és még minden más, amit menet közben észrevettem Skillshare-en, és eltérített. 

Fejben is ilyen érzés most, cikázok a témák közt, mindenbe belekapok egy kicsit, mindennel haladok egy lépést (kivéve a varrógép, ott inkább visszafelé), a lakás minden pontján van legalább egy darabka papír, cérnaszálak vagy pár morzsa linó - karantén középhaladóknak, több, mint két hónapja vagyok bezárva itthonra, és ha már megküzdési módszer, lehetne ennél rosszabb is, de azért érzem, hogy kezdem túlzásba vinni. 

Az elmúlt időszak egyik meglepő fénypontja, hogy megint találtam énblogokat, amiket megszerettem, és amik rendszeresen frissülnek - viszont emiatt elkapott, hogy nekem is újra meg kellene próbálkoznom egy saját bloggal, de nem szeretnék visszatérni a 3 évvel ezelőtti nyáron félbehagyott kísérlethez, amire nem is nagyon emlékeztem már (és csak azért találtam vissza hozzá, mert most is azt a nevet próbáltam regisztrálni először... kiszámítható vagyok?), és amihez képest óriási a szakadék abban, ahol most érzem magam. 

Így jött a kreatív projekt #2412535-ként a névválasztás (kevés dolgot utálok jobban, úgyhogy rövidre zártam, a dalszövegekre mindig lehet számítani), a regisztrációk, sablonválasztás és most ez az első poszt, amin igazából csak túl szeretnék lenni, hogy megtudjam, fogok-e írni a következő pár napban, tudok-e olyasmit kihozni belőle, ami ad valami pluszt. Folyt.köv (remélhetőleg)