Cheesy corn snack unit

 

Na jó, akkor nézzük ezt a blogvembert, bár nem tudom, hogy jövő hétfőnél tovább ki fog-e tartani a lendület (... nem is akarok a munkára gondolni, amíg nem nagyon muszáj). Még mindig lelkesen nekiugrok a Connections-nek minden reggel, általában több a frusztráció, mint a sikerélmény, aztán néha becsúszik egy ilyen kategória, mint a címben is, és akkor azt érzem, hogy esélyem sincs.
Ezt leszámítva viszont jól indult a nap, végre sikerült valamennyire ráhangolódni a gyomortáji fájdalomra, ami jön velem kedd óta (mélyre menő terápia és stresszes munkahelyi "ezt azonnal javítsátok ki, az ügyfél nagyon ki van akadva"-feladat rossz kombinációja). Kicsit annak is érzem a visszhangját, hogy milyen mélyen voltam tavaly ilyenkor, kicsit az óraállítás és az elpárolgó délutánok is odavágtak (minden évben megtörténik, minden évben meglepődök), meg persze a bootcamp óta tartó összevissza kajálás is benne van- semmi olyasmi, amit egy kis odafigyeléssel ne tudnék korrigálni, csak ki kell szakadnom hozzá végre a fejemből.

A tegnapi Halloween viszont jól sikerült, két dolgot is meg tudtam valósítani Pinterestről (a szellemeknél annyi a trükk, hogy tényleg égetni kell a szélüket, nem csak barnára színezni, így sokkal érdekesebb lesz a formájuk, bár volt egy, akinek sajnos sikerült kigyújtanom a teljes fejét, de a többiek vállalhatóak... a cicás töklámpás pedig régóta először visszahozta a lelkesedésemet a tökfaragással kapcsolatban, nem is értem, hogy korábban miért nem jutott eszembe ez a koncepció), most tele van pókokkal, szellemekkel és csontvázakkal a lakás, és ez már marad is a karácsonyi dekorációig.

Fell in love with a bridge

 

Korodi Luca: Hidak

Mióta idén bevezettük, hogy minden hónapban elmegyünk legalább egy kiállításra, szép óvatosan kezdem kitapasztalni, hogy mihez tudok jobban kapcsolódni (bár a Miró-múzeumot eddig semmi nem múlta felül), és mi az, amire nehéz ráhangolódni (a fotókiállítások eddig kevésbé működtek, mint a festmények, és összességében elég sok "meh" volt, viszont aki kedvenc lett, az nagyon).

Szerencsére Aba-Novák Vilmos festményei ugyanúgy tetszenek B.-nek is, mint nekem, bár ő sem az a kategória, akitől csak úgy ki tudnánk akasztani egy képet a tévé fölé (múltkor fél szemmel figyeltük egy galéria árverési árait, és azt hiszem, a közeljövőben még nem mi leszünk az célközönség), de lehet printeket is venni egy-két képéről, és így mégiscsak bekerülhetett a lakásba, ha nem is eredetiben. Ez viszont elindított egy újradekorálási hullámot, és most Aba-Novák kompatibilis képeket keresgélek egy nagy, 90*60-as keretbe (eredetileg egy lekaparható világtérkép volt benne, de ettől amúgy is meg akartunk szabadulni, nagyon depresszív egy ekkora felületen látni, hogy a világnak mekkora részére be se tettük még a lábunkat, és nem is biztos, hogy fogjuk). A Society6-en végtelenül nagy a kínálat (és nem igazán lehet jól szűrni őket, úgyhogy egy örökkévalóság volt végignézni), de onnan is van egy jelölt; a fenti Korodi Luca-kép viszont tökéletes lenne (... az árát leszámítva). Keresgélés közben jött szembe a YoungArt, ami sokkal-sokkal megfizethetőbb, de itt még nem sikerült beleszeretni semmibe - egyelőre nem adom fel, lehet, hogy körülnézek majd a belvárosban, hátha csak úgy szembejön egy menő poszter. 

Parallels

 

Spacejoy, Unsplash

Pont a délelőtti kovászetetés közben gondolkodtam el rajta, hogy még mindig 2020 a referenciapont, amit fejben használok, hiába volt 4 éve, és amennyire megváltozott az élet akkor egyik napról a másikra, ez bármikor megtörténhet újra... és aztán délután jött az üzenet B. munkahelyéről, hogy a céget felvásárló multi vissza akarja állítani a heti többnapos kötelező bejárást. (Velem együtt B. is teljes időben itthonról dolgozik a járvány kezdete óta, és még a párhavonta irodába látogatásra is nehezen veszi rá magát, mióta a kényelmes belvárosi célpont tavaly Óbudára és irányonként ~1 óra tömegközlekedésre változott, szóval érthetően ki van akadva.)

Örülök neki, hogy nálunk 0 az esélye annak, hogy ez bekövetkezzen, ezzel együtt mostanra már nagyon érzem magamon az "üres terrárium-szindrómát", akármilyen kényelmes is, már tényleg nem jó minden egyes nap ugyanabban a nappaliban ülni, és nagyon elszoktam az emberektől, több nyüzsgésre lenne szükségem magam körül. Sajnos a közösségi irodáról túl könnyen le tudom beszélni magam, pedig hosszú távon csak ez működik, egy kávézóba max. pár órára tudok beülni, akármilyen kényelmes is, úgyhogy jövő héttől (igen, tudom...) lesz egy fix napom, amikor megyek, ha esik, ha fúj. 

Jobbára ártalmatlan

 

... oké, nem a saját karácsonyunk, az az egy délután+este, az kifejezetten szuper volt, bekuckózós-saját buborékba visszavonulós, karácsonyi lemezekkel, a korábbi éveket is felülmúló steakkel (általában nem stresszelek főzés közben, de ez az egy olyan menü van, aminek jól *kell* sikerülnie, szerencsére főleg azon múlik, hogy merem-e annyira rövid ideig sütni, hogy ne száradjon ki a hús, és hogy az én medium és B. inkább-jól-átsütött ízlésével is működjön); az előkészületek is épphogy összejöttek, el tudtunk ugrani a Vásárcsarnokba, de csak úgy, hogy közben végig a főnökömnek írtam Slacken, hogy mikor lesz kész az az egy utolsó feladat, aminek még feltétlenül muszáj volt befejeződnie a karácsonyi szünet előtt...

... szóval, a munkahelyzet továbbra is olyan, hogy összeszorul tőle a gyomrom, ha csak rágondolok, de legalább nem gondolok rá túl sokszor, még három napig nem is kell, de aztán...
A családi ünneplésnek mindkét felvonása okés (és babaközpontú) volt, 25-én teleettük magunkat olvasztott sajttal, 26-án pedig kiderült, hogy kicsit túltoltuk a keresztlányunknak az ajándékvásárlást (azt hittük, imádni fogja majd, hogy sok különböző csomagot kell bontogatnia, de az elsőre odaadott mini bevásárlókosár lett a kedvenc, a többi ajándék ez után már nem annyira izgatta), játszottunk különböző partijátékokkal, aztán (... 28-án délelőtt) már indulhattunk is haza.

Sokáig úgy voltam vele, hogy nem akarok évet értékelni, örülök, hogy túl vagyok rajta, de azért ahogy távolodok az utolsó pár hét káoszától, lassan kezd eszembe jutni pár jó emlék és pár terv jövőre, formálódik az egész, úgyhogy lehet, hogy még írok évértékelő bejegyzést is (offline mindeképp). Az ad egy kis lendületet, hogy az egész évben halogatott urban sketching-nek (pontosabban a 10 napos alapozó videósorozatnak) nekiugrottam a hazaérkezés után, annyira jó (és félelmetes) valami teljesen újba belekezdeni.

Blogvember - 26

 

Ezt az oldalt nagyon szerettem összerakni (a központi képek még egy finn napilapból vannak). 

Tegnap végre legyőztem a kovászos sütéstől való félelmem, és megcsináltam nagyjából ezt a zsömlét- nem lett tökéletes, de így is nagyon finom, és csak közepesen volt sok munka vele. 

B. ma hivatalosan is visszamondta Bécset (és igazából fogalmam sincs, hogy ez most egy jó döntés volt-e, majd hosszabb távon kiderül).

Blogvember - 01

 

A körülményekhez képest egész jól sikerült a tegnap esti Halloween - azért mielőtt lecsukhattam volna a laptopot, még volt egy nagyon fura csapatmeetingünk, talán most először akasztott ki komolyan a mostani munkahelyem (van pár korábban felmerült probéma a teljesítménnyel/sebességgel kapcsolatban, de dolgozunk rajta, és egy ideje javuló tendenciát is mutat- ehhez képest, ha jól értettem, most azért van világvége-hangulat, mert a cég többi része úgy érzi, hogy mi vagyunk a probléma, de nem teljesen értem, hogy ezen hogyan akarunk vagy tudunk változtatni... kivételesen ez most inkább tűnik politikai helyezkedésnek, hogy bizonyos eredményekért, vagy a hiányukért ne más területek legyenek hibáztatva).

Végül minden frusztrációmat beleadtam a tökfaragásba, szerintem kivételesen jók lettek idén (a jobb oldali az enyém, eredetileg nagyon szerettem volna olyan laposabb és kicsit formásabb verziót, mint B.-é, de aztán faragáskor kiderült, hogy ilyen kis felületre nehéz jó mintát találni, úgyhogy már nem bánom, hogy maradtam a hokkaidónál).

A sütőtökös pite kevésbé lett nyerő, de ez volt az első próbálkozásom vele, és vannak ötleteim, hogy tudnám finomítani (vagy lehet, hogy egyszerűen csak finomabb sült tököt kell használni kiindulási alapnak, mert a mostani elég ízetlen volt, és emiatt a töltelék is jellegtelen lett) - ezt a receptet használtam kiindulási alapnak, az édesítőt kihagyva, és egy kis extra darált pekándióval a tésztában.

Ma eredetileg családi program lett volna, de végigadogattak egymásnak egy betegséget, amiből jó lenne kimaradni, úgyhogy valószínűleg ez jövő hétre marad, ma pedig, miután befejeztem ezt a bejegyzést, és elolvastam a többiekét, elszakítom magam az internettől, és kimegyek valahová színes őszi faleveleket nézni, meg befejezni a hangoskönyvet, ami megmentett a 3 órás hazafelé repülőúton a teljes unalomtól.

Monday meh

 

Ez egy minimalista hétvége volt, és még így is elképesztően nehezen tudtam alacsonyabb fordulatszámra váltani abból a problémamegoldós-túlpörgött állapotból, amiben szeptember közepe (de lehet, hogy augusztus eleje) óta vagyok, és amivel a levegőben tartottam az esküvő, Barcelona és a csapatépítő út összes intéznivalóját, de cserébe nem igazán tudom kialudni magam, vagy benne maradni a pillanatban. Kicsit több, mint két hete nem sportoltam és nem meditáltam, összevissza kajálok (pedig végtelen önuralmat gyakorolva meghagytam minden ajándékba kapott dulce de leche-s argentin édességet a családtagoknak, és a pastel de nata-ból is csak egyet ettem, pedig az egyik kedvenc sütim), valószínűleg annyira nem meglepő, hogy a szorongás-szintem az egekben, az energiám meg nulla. 

B. is le van robbanva, őt még a barcelonai 20.000+ lépéses séták intézték el, úgyhogy vasárnap felhasználtuk az egyik nászajándékot, és beültünk ázni a Gellértbe, de még a forró vízben se volt egyszerű nyugton maradni (a 16 fokos merülőmedence talán használt egy kicsit). Hazafelé kivételesen még találtunk Halloween-dekorációt a Tigerben (oké, már ott is túlsúlyba került a karácsony, de a korábbi évekkel ellentétben legalább lakciózva meghagytak pár pókot meg csontvázat), és faragható tököt a kifli.hu-n, úgyhogy meglepően jól állunk, és picit az is tartja bennem a lelket, hogy a hét közepén is lesz egy szabadnap, de még így is nagyon rossz volt ma összesen 17 napnyi kihagyás után odaülni a gép elé, és belépni a céges Slackre. 

... and breathe out

 

Paulius Dragunas, Unsplash

Ez a hét elég húzósnak ígérkezett, ma reggel 8-ra kellett visszamennem a fogorvoshoz, hogy túlessek a fogkő-leszedésen (amiről legutóbb még külön is elmondták, hogy készüljek, ez azért fájni fog, és nem szoktak érzésteleníteni, bár valószínűleg csak azért, mert tudják, hogy mennyire parázok, és így legalább nagyjából tudtam, mire számítsak), szóval nagyjából semmit nem aludtam, és reggel megpróbáltam a másik stresszforrással, a csütörtökre halasztott előadásom gyakorlásával terelni a figyelmet. Nem volt rossz taktika, rájöttem, hogy több dologra emlékszem, mint feltételeztem volna (még mindig nehezen tudok hosszabb időn át összeszedetten beszélni angolul szakmai dolgokról, úgyhogy előre megfogalmazom, leírom, nagyjából megjegyzem, és sokszor begyakorlom, hangosan elmondva is), utána pedig B.-vel közösen sétálhattam és metrózhattam, mert neki meg be kellett menni a világ végén levő irodájukba (... hogy bírtunk korábban mindig ilyen korán kelni?)

Oké, tényleg fájt, de nem annyira/úgy, mint előre képzeltem, és viszonylag gyorsan készen is lett (az igazán kellemetlen része ~10 perc volt), most már csak abban reménykedek, hogy utólag nem lesz nagyon érzékeny, és rendelhetek valami finomat ebédre jutalomképpen... Hazafelé már nagyon hangulatos volt sétálni az őszi napsütésben, meg is ígértem magamnak, hogy a héten beiktatok végre egy közösségi irodás napot (mondjuk holnapra, mert B. akkor se lesz itthon), hiányzik egy kicsit a város nyüzsgése. Minden egyéb mellett a munkahelyi helyzet most nem olyan rossz, megvártak a betegszabi miatt elhalasztott (kicsit monoton, de teljesen komfortzónán belüli) feladataim, és így, hogy a Nagy Céges Előadásom csütörtökön lesz, már nem marad kapacitásom, hogy izguljak az ugyanarra a napra időzített teljesítményértékelés miatt, legyen bármilyen is az eredmény. Ezzel együtt már most a pénteket várom (meg egy kicsit azért a szerdát is, mert ha minden igaz, akkor vehetjük át a gyűrűket).

Proud plant parent

 

Az ott egy új zöld levél, amit szegény elszáradástól és/vagy túllocsolástól épphogy megmentett futónövényünk hozott az elmúlt pár napban, és erre büszkébb vagyok, mint bármi másra, amit mostanában csináltam :) Amilyen reménytelennek tűnt ez a növény-téma pár hete, most annyira jól alakul...
Egyébként pedig mindkettőnknek lóg a nyelve kicsit, de B.-vel összehoztuk a dupla szocializálódós hétvégét, keresztelő pipa és esküvő pipa (az elmúlt 9 napból hiába volt 4 hétvége és 2 szabi, azért a mai az első hétvégi nap már nagyon régóta, amikor itthon tudunk maradni, nincs utazás és nincs szaladgálás meg ügyintézés se).

Az esküvő: meglepően jól is éreztük magunkat rajta, amennyit értetlenkedtem B.-nek mostanában, hogy hogyan és főleg miért költ valaki 5+milliót egyetlen napra, ahhoz képest egy fél fokkal jobban át tudom érezni (vagy legalábbis eljutni a "good for her, not for me"-filozófiáig), nagyon szép volt a helyszín, és a pár tényleg végig sugárzóan boldog volt, látszott, hogy élvezik az egészet, és végül is ez a lényeg. Nagyjából feleslegesen aggódtam a fekete (...alapon rózsaszín-sárga virágos!) ruhám miatt, volt, aki konkrétan ugyanolyan pirosban jött, mint a menyecskeruha; volt, aki egyszínű nagyonsötétkékben, és volt, aki egy nagyjából ilyen nadrág-mellény kombinációban (messze ez volt a legmenőbb), úgy tűnik, ez a "tiltott szín"-téma már nem annyira hangsúlyos (oké, azért a többség a kék valamilyen árnyalatában, vagy pasztell-virágosban volt).

Mindenesetre az egész héten át tartó hasfájás és az esküvői kicsapongások (volt cukormentes süti *és* torta, meg egy nagyon finom sósrúd, amiből végtelen mennyiséget tudtam volna enni) után itt az ideje visszatérni az egészséges életmódhoz - így egy kicsit "két lépés előre, egy vissza"-hatása van, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem foglalkoznék vele, csak kicsit rugalmasabbnak kell lennem, és elfogadni, hogy a tökéletlen próbálkozásoknak is van eredménye (a hónap első két hetében már többet sportoltam, mint júliusban összesen, ez önmagában is jó). Ami még fájdalmasabb, hogy holnaptól újra ötnaposak lesznek a munkahetek (még ha két hét múlva megint meg is próbáljuk Mádot, dolgozni onnan is kell majd), és kedden lesz egy beszélgetésem a nagyfőnökkel az elmúlt időszakok változásairól (megnéztem, mindenkinek lesz, mostanában elég sokan mennek el a cégtől, és elvileg ez csak becsekkolás meg lehetőség arra, hogy feltegyük a kérdéseinket, de így is para).

El.ol.va.dok

 

Blake Wisz, Unsplash

Akármilyen szuper is volt a Bánkitó (dobáltam is fel róla képeket), ez a pár nap nyilvánvalóan nem az alvásról szólt, és a (hangos, de elfogadhatóan hűvös, hajnalban kimondottan hideg) erdőből nagyon fájdalmas volt visszajönni a forró lakásba tegnap délben. Nincs rend, nincs itthon kaja, és nincs energiám semmi értelmeset csinálni, csak cukormentes sütit impulzusvásárolni a Sovány Vigaszból, és Netflixet nézni a kanapén.

Ezt az állapotot nem kellene fenntartani, amíg ide nem ér végre a lehűlés, de azon kívül, hogy kávézókba menekülök munka közben, és valahová máshová (ma például moziba) munka után, ötletem sincs, mit lehetne még kezdeni vele (Gentben 21 fok van. 21!)

Az internet boldoggá tesz

 

... amikor már lassan egy hete be vagyok zárva, és a józan eszem utolsó morzsáit az újranézett Ted Lasso 1-2. évadnak (IGEN, sokkal jobb, mint a harmadik) meg a youtube-os Inkmaster-videóknak köszönhetem
... amikor nézhetem Anthony Carrigan-t sétálni a hegyekben (kiakasztó, hogy mindjárt vége a Barry-nek)
... amikor a Foo Fighters livestreamel bármit (bár egyszerre volt megnyugtató és végtelenül szomorú látni az új dobost)
... amikor felbukkan egy "új" Them Crooked Vultures-koncertfelvétel (oké, egy albumuk van, szóval a setlist adott, de akkor is, ha bárkiket láthatnék élőben játszani, ők nagyon elöl lennének a listán)
... amikor lehet készülni az új Queens of the Stone Age-, Hozier-, Foo- és Portugal.the Man-albumra is
... amikor a világ összes Curly Girl-módszerrel kapcsolatos információját be tudom gyűjteni, és viszonylag minimális erőfeszítéssel lesz sokkal hullámosabb a hajam, mint a tengerparti nyaralások alatt bármikor

... de azért már elképesztően várom, hogy végre kiszabaduljak a napsütésbe meg a teraszon fröccsözős nyári estékbe (és hogy valaki megmondja, megyünk-e Helsinkibe két hét múlva... de azt hiszem, az egy hét nyaralás - két nap munka- egy hét betegszabi sormintát nem azzal kellene folytatnom, hogy a következő nemdolgozós időszakról érdeklődök).

Amit viszek magammal

 

ConvertKit, Unsplash

Van két nagyméretű poszter a nappalinkban, az egyik egy Budapestet ábrázoló grafika, a másik egy térkép, amin le tudjuk kaparni az országokat, ahol már voltunk-még csak nagy vonalakban kezdtük el megtervezni, hogy a 3 év bezártság alatt összegyűlt rengeteg cuccból mit viszünk majd magunkkal Belgiumba, de egy biztos: a Budapest-képet szeretném majd a genti albérletünk falán is látni (a térképet viszont tuti, hogy lecseréljük világméretűből Európára, amit van is esélyünk teljesíteni, és nem csak szemrehányóan emlékeztet a kontinensekre, ahová még be se tettük a lábunkat); és a Middlemist- meg Platon Karataev-lemezek is biztos, hogy jönnek (amikor tavaly novemberben, életemben először szükségem volt egy magyar nyelvű buborékra magam körül, amibe el tudtam vonulni, amíg mindenki vagy flamandul, vagy portugálul beszélt körülöttem, akkor a Partért kiáltó-t hallgattam, és múlt hétvégén a Beat on the Brat-es merchvásáron közvetlenül az együttestől sikerült szereznem egy Atoms-t is).

Egyébként pont pár napja olvastam ezt a blogbejegyzést arról, hogy mennyi alapvető dolgon nem változtat a másik országba költözés, és kicsit elszomorodtam tőle- pontosan tudom, hogy irreálisan magasak az elvárásaim (de most éppen ezek az irreális elvárások motiválnak arra, hogy haladjunk is a költözés felé), B.-vel már játsszuk a "majd ha külföldön leszünk"-halogatást, viszont egyrészt az új környezet önmagában is adni fog egy óriási pluszt az első pár hónapban, másrészt biztos vagyok benne, hogy az elmúlt években megtanultunk a mindennapok részének elfogadni olyan dolgokat is, amik nélkül sokkal, de sokkal könnyebb lesz majd létezni (már a koncepció is szürreális, hogy Belgiumban viszonylag magasak az adók, de ezért cserébe *történnek dolgok*).

Amit most a legnehezebb amúgy, az az, hogy segítsek B.-nek, de ne próbáljam mikromenedzselni - biztos vagyok benne, hogy ha egyszer meglesz a formátuma és rendszere az angolóráknak/angol beszélgetéseknek, akkor már jó tempóban fog tudni haladni vele, de most kicsit elakadt ez az egész, ma kipróbál majd egy online meetupot, ahol kiscsoportban tud más angolul tanulókkal beszélgetni, és remélhetőleg ez jobban beválik majd, mint a kötöttebb leckék a múltkori weboldalon; de attól még nehéz nem azt látni a lelki szemeim előtt, hogy csak folynak el a hetek, és a belga költözés pont ugyanolyan messze van, mint eddig.

Jullie eten een boterham

 

Unseen Studio, Unsplash

Még jó, hogy csak egy névnapom és egy szülinapom van/év, eddig mindkettő kifejezetten pechesen alakult- oké, tegnap csak a net szakadt meg ötpercenként, úgy, hogy kettőnknek összesen kb. 5 meetingje lett volna délután, ráadásul az egyiken demóznom is kellett volna, mit alkottam az elmúlt 2 héten. Általában utálom ezt csinálni, most kivételesen szuperül összeraktam, elegáns és hatékony... lett volna, de nyilván a Zoomon megoszott képernyőn 2 Chrome-ablak sima ügy olyankor, amikor egy átlagos weboldal-betöltés is percekig tart. Szerencsére csak utólag szóltak róla, hogy full robothangom volt, alapvetően még így is meg lettem dicsérve. Utána B. szerzett egy alternatív net-megoldást, és este 10-ig szívott vele, mire beüzemelte, a 4-8 közöttre ígért Vodafone-szerelő pedig azóta se futott be (még szerencse, hogy az étterem, ahová menni szerettünk volna ünnepelni, hétfőnként zárva van, így legalább nem kavart be az idegbajba).

Nagyon rákattantam az Együttérzés önmagunkkal-ra (eredetileg cickafarktea-Annánál olvastam róla, és el is kezdtem hallgatni Scribd-on, de azóta a commitment to ourselves legutóbbi posztjaiban is felbukkant), már hetek óta jegyzetelem és próbálgatom a gyakorlatokat; közben tudatosulnak a jó kis gyerekkor óta beakadt minták (probléma=érvénytelenítés, szőnyeg alá söprés, lépj már túl rajta, lehetőleg most rögtön... ehhez képest nagyon fura megállni egy pillanatra, és elismerni, ha valami éppen rossz) és tegnap kiderült, hogy krízishelyzetben nemcsak nekem könnyebb zennek maradni, de a tegnap sokkal jobban kiborult B.-nek is többet tudok segíteni, ha nem átveszem a rossz érzéseit vagy próbálom instant kirángatni belőle.

Determined... kind of

 

Surface, Unsplash

Oké, akkor most az fog történni, hogy egy újabb maratoni hosszúságú délutáni szundi után még pont maradt egy kis darab hétvégém, amit hasznosan tölthetek, és végre az energiám is visszatöltődött hozzá, úgyhogy most csakazértis tanulni fogom azt a kódnyelvet, amit amúgy a munkahelyen kellene- hátha ez ellensúlyozza azt a gyomorgörcsöt, amit érzek, ha a hétfőre gondolok.

A mai napot már lényegesen jobban csináltam amúgy, mint a tegnapit, találtam egy belemerülős hangoskönyvet és a junk journal-műfajt is egyre jobban érzem, úgyhogy vagy ragasztgattam, vagy a kanapén feküdtem csukott szemmel és a hangoskönyvvel, és sikerült visszaszorítanom az értelmetlen netezést (ha nem is nullára, de érezhetően).

Annyira szeretném elhinni, hogy rajtam múlik, tudok tenni érte, hogy simán menjenek a dolgok az új munkahelyen, hogy nem vagyok kiszolgáltatva random körülményeknek- hát, nemsoká kiderül, ez a hozzáállás mennyire tud működni.

Move me, baby

 

A Valentin-nap alaphangulatát elég jól megadta, hogy felugrottak B. szülei, négy óriás szemeteszsáknyi cuccal (főleg takarók meg egy kósza pizzasütő, ha valakinek szüksége van bármelyikre, szóljon!), utána a nagy vasárnapi ebédfőzés legvégére elment az áram... Szerencsére már majdnem teljesen kész volt a kaja, és ugyanaz a villanyerelő, aki tavaly a beköltözésünk utáni napon egyszer már megoldotta ugyanezt a problémát, fél órán belül itt is volt (most már rendesen elmentettem a telefonszámát, bár nem nagyon maradt a házban biztosíték, amit lecserélhetne...)

Mindenesetre nem állíthat meg minket se áramszünet, se raktárhelyiséggé változott hálószoba, itt este kádban ázás lesz és pezsgő, meg ez a masszázstömb.
(Utólagos tanulság: ne próbáljátok ezt a szívecskét adni blobjegyzés-címnek: <3, mert elszáll az egész HTML-hibával, és írhatjátok le még egyszer ugyanazt emlékezetből, kihagyva az utólag feleslegesen hosszúnak ítélt cukormentes gofriról szóló bekezdést). 

Festékfoltos

 

Elég későn kaptam észbe, hogy szükségem lenne egy 2021-es határidőnaplóra (mert javíthatatlan optimista vagyok, és feltételezem, hogy csak tudom majd használni, meg mert a 2020-ast is jó volt visszaolvasni, már amikor egyáltalán írtam bele bármit is), január első hetére az első jelöltem már rég kifogyott (pedig egyszer korábban már volt anti-határidőnaplóm, és nagyon szerettem). Próbáltam végigmenni a "legjobb határidőnaplók magyar tervezőktől"-listákon, de sok minden már a az ott ajánlottakból se volt készleten (azt meg inkább hagyjuk is, hogy a NLC-s cikkben a leírásokba tett linkek nem a határiőnaplók oldalára irányítanak át, hanem random más NLC-s cikkekre...), és bár mindenképp magyar designertől szerettem volna valamit, extra válogatós vagyok, és valahogy egyik se volt az igazi (borító alapján malinovkáé az abszolút kedvenc- bár úgy látom, azóta nála is elfogytak-, csak a belső elrendezése nem jött be annyira), viszont amikor meglett a Papetri, már csak azt volt nehéz kiválasztani, hogy melyik a legszebb, mert igazából bármelyiket elfogadnám.

Két napja rendeltem, ma már hozta is a GLS, szupercukin becsomagolva, képeslappal, matricákkal, alig vártam, hogy elkezdhessem teleírni (azt meg pláne, hogy legyenek majd *igazi*, lakást elhagyós programjaim is... bár jövő héten be kell majd mennem az irodába, szóval az első kaland meg is van. Vagy valami olyasmi). Két évvel ezelőttig volt egy elég jó naplózós-szokáskövetős módszerem, lehet, hogy érdemes lenne leporolni, meg a már sokat próbálgatott héttervezést is rutinná tenni, hogy legalább valami megtörje a szürke-bekuckózós napok monotonitását. Sajnos a sétát/futást elfelejthetem egy ideig, nagy nehezen sikerült visszapasszolni az Alzának az elromlott futópadot (bár ma küldtek egy SMS-t, hogy nem kapták meg, mi lesz már, de az ügyfélszolgálat szerint ez semmit nem jelent), de hogy mikorra javítják meg... És oltásügyben sincs nagy mozgolódás, regisztráltunk, de valószínűleg még jó sokára kerülünk majd sorra- anya (az eü.-s munkája miatt) a hétvégén kapja, ami legalább jó hír.

Bday

 

Jason Richard, Unsplash

Ez akár egy jó szülinap is lehetne, mert
- lett egy szuper tortám (az összes fix cukormentes cukrászdánk kiesett az év eleje/házhozszállítás hiánya miatt, ezért egy teljesen új helyet próbáltunk ki, de megérte kockáztatni, nagyon finom, málnás-pisztáciás, és nem túl édes vagy édesítőízű)
- direkt felkeltünk korán, B. főzött kávét, rendeltünk bagelt, és rendes ünnepi reggelit tartottunk, hiába van hétköznap
- nyugis volt a munkanap, és bár a csapatösszetétel miatt ez a ritkánál is ritkább, de összejött egy klasszik lányos beszélgetés egy meeting alatt/helyett, táskákról és cipőkről és énidőről és önjutalmazásról
- a 32 egy klassz szám
- olyan emberekkel is beszéltem ma, akikkel már tervezem/halogattam egy ideje
- és reggel úgy pattantam ki az ágyból, hogy meglett a legújabb kedvenc projektem következő lépése- meg is írtam hozzá az e-mailt, és azóta is tűkön ülve várom a választ

... és azért mégse, mert
- eljutottunk arra a pontra, hogy a (szomszéd) babasírás átjárja a lakás minden pontját, és előző este órákig forgolódtam, mielőtt esélyem lett volna aludni (de holnap jönnek elkezdeni a hangszigetelést, ezt mantrázom magamnak azóta is)
- ezért és a fura betegség miatt teljesen kifacsartam keltem, konkrétan másnaposnak érzem magam, anélkül, hogy egy kortyot is ittam volna, és a kamillatea+zabpehely kombináción kívül mindenre rosszul reagál a gyomrom
- ijesztőek az amerikai hírek
- és megint volt egy nagy családi robbanás, ami mondjuk nem ért teljesen váratlanul, és akkor még azt hittem, hogy nem is ment nagyon mélyre, de most már kicsit jobban érzem az utórezgéseit (és még jó, hogy pont a releváns résznél tartottunk előző este, mert így kéznél van a gif, ami összefogla a történéseket)

Ezért a mai nap további programja inkább a takaró alatt bujkálás lesz, mint komolyabb partizás, de nagyon remélem, hogy legalább hétvégére javul majd a helyzet minden fronton.

Meanwhile

 

William Foley, Unsplash

Elkezdtem végre az Éviránytűt, de még az előző év lezárásáig se jutottam el, és nagyon rossz kedvem lett tőle- akármilyen hasznos és tanulságos volt, még egy ilyen körre nem biztos, hogy készen állok, plusz már látszik, hogy mi az egyik terület, amin biztos, hogy változtatnom kell, mert túlsúlyban van a negatív, és nem lesz egyszerű. Azt mindenesetre megígértem magamnak, hogy soha többet nem fogom annyira túlvállalni magam, mint október-novemberben, most már ismerem a határaimat, és tiszteletben fogom tartani őket.

Közben végeztünk a Gilmore Girls 7. évadával (nekem gyerekkorból teljesen kimaradt, és később is sikeresen távol tartott tőle a Szívek szállodája név, de pár éve Netflixen mégiscsak adtam neki egy esélyt, és nagyon megszerettem; B.-éknél gyakran ment a háttérben, de nem emlékezett már pontosan a történetre, így lett belőle tökéletes decemberi közösen nézős, bekuckózós sorozat), és megállapodtunk benne, hogy kettőnk közül B. az igazi romantikus (én vagyok az, aki allergiás a meglepetés lánykérésekre mint műfajra és a "párkapcsolati problémák? a srác előkap egy gyűrűt, és minden meg van oldva"-történetszálakra, és bár Rory karakterét most sokkal kevésbé szerettem, mint az első végignézéskor, nagyon egyetértettem a döntésével; B. szerint ha tényleg szeretsz valakit, igent mondasz, amikor megkéri a kezed, és pont).
Mindenesetre a sorozatzáró rész miatti izgalmakat teljesen felülírta, hogy egy pók úgy döntött, ő se szeretne kimaradni a történésekből, ezért a plafonról leereszkedett B. feje mellé, szemmagasságba, és valószínűleg várta, hogy adjunk neki egy kis helyet a kanapén, vagy valami- B. pánikszerűen menekült, a pókra pedig elég volt csak határozottan rászólni, és már mászott is vissza a plafonra, bár nem lehetett túl jó a véleménye rólunk. Vége lehetne már az itthonülős időszaknak, határozottan kezd egyre furább lenni. 

Online Mikulás

 

Pierre Bamin, Unsplash

Az elmúlt években mindig készítettünk B.-vel egymásnak Mikulás-csomagot, és bár azt hittük, hogy a cukormentesség a fő nehezítés benne, idén ráadásul még csak személyesen se lehet nézelődni, és a meglepetés se az igazi úgy, ha futárok hozzák. Inkább műfajt váltottunk, és közösen választottuk volna ki, hogy mit szeretnénk... ha nem feledkeztünk volna meg az egészről tegnap estig, esélytelenné téve, hogy bármi is ideérjen hatodikáig. Mindegy, ez egy ilyen év, nincsenek túl magas elvárásaink. 

Tegnap azért annyit még sikerült leszervezni, hogy a Sovány Vigaszból hozzanak sütit a hétvégére- mindkettőnk kedvenc cukormentes cukrászdája, ötletem sincs, hogy csinálják, de szuperek az ízek, a kínálat nagy része mindenmentes, és végre, végre valahol van a diós-mákos bejglin túllépve gesztenyés és nutellás is. És még szerencse, hogy Aly kommentje eszembe juttatta az Endorfine-t, mert nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de van webshopjuk, amin valószínűleg ott fogok lógni december végéig, és végigtesztelem az étcsoki-kínálatukat meg a szaloncukrokat. 

Egyébként a karácsony is valami hasonló lesz az ajándékok tekintetében- megbeszéltük, hogy egymásnak most nem adunk se apróságokat, se nagyobb dolgot, mert pont az izgalmas, nézelődős, ráhangolódós, vadászós, meglepetés-találós része vész el azzal, hogy nem nagyon mehetünk ki a lakásból; veszünk egy társast, meg összerakunk egy szuper karácsonyi vacsorát, ha sikerül, és majd jövőre folyt.köv. Családtagok már kérdezték, hogy mit szeretnék kapni, de őszintén, fogalmam sincs- eljött az a pont, amikor már annyira szeretnék kiszabadulni itthonról, és csinálni dolgokat, hogy a tárgyak nagyrészt elveszítették a varázsukat.  

Princess skirts, sunsets and debugging

Intenzív hétvége volt, kalandozós&naplementében fröccsözős szombattal és itthonülős&kreatív projektre koncentrálós vasánappal, nagyon jót tett, csak nem maradt időm kipihenni- de már elkezdődött a visszazámolás, 5 munkanap és végre egy hét szabadság.

Már nagyon rámfért egy kis kiszakadás, és a rollerút a Szúnyog-szigetig tökéletes volt rá, mintha valamelyik másik európai nagyváros bicikliútján kanyarogtunk volna végig a Duna mellett (bár az Újpest-Városkapu metrómegálló, amin szintén átmentünk, a top 2 legrosszabb munkahelyem közül az egyikhez kapcsolódik nagyon erősen, és nem volt jó visszagondolni rá, de legalább emlékeztetett, hogy most mennyire más minden, mint amikor láthatatlan szellemként végigunatkoztam a napi 8 óráimat, mert egy óriáscég-méretű, átláthatatlan projekt, amire felvettek, vagy nem kezdődött el, vagy elakadt... ).
A kiülős rész a parton pont olyan, mintha újraépítették volna a Rómait, kihagyva a felesleges millióegy hekkezőt, zsúfolt balatonparti hangulatot és tömeget, és csak azt hagyták volna meg, amire tényleg szükség van. Ha nem gondoltam bele, milyen volt az év eddig, csak felnéztem a vasúti hídra, meg tudtam győzni magam, hogy éppen arra várunk, hogy este legyen, és az épp aktuális fesztiválon kezdődjenek a koncertek. 

Vasárnap pedig vettem egy nagy levegőt, és nekiugrottam a Modcloth-szoknya-projektnek (nagyon szeretem a stílusukat, és annak ellenére, hogy utálok online ruhát venni, régebben gondolkodtam rajta, hogy ők lesznek a kivétel- aztán jött a GDPR, mennyi is... 2 éve? 3? és azóta annyi van kint a weboldalukon, hogy bocsi, dolgozunk rajta, de ha Európából vásárolnál, felejtsd el).  Elég durva volt több, mint kétméternyi anyagot kiszabni és beszegni, de délutánra kezdtem eljutni odáig, hogy láttam, hogy fog állni rajtam- és sokkal fodrosabb és királylányosabb, mint gondoltam volna, de most már végigcsinálom. 

Eredetileg azért kezdtem varrni, hogy *pontosan* olyan ruháim legyenek, amiket szeretnék, pont olyan anyagból és szabással, tökéketesen rám illőre varrva - de folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy még nem tartok ott, és ez teljesen oké. Egyelőre az is sikerélmény, ha befejezek bármilyen ruhadarabot- bónuszpont, ha ténylegesen jó rám, és hordható is lesz, de persze nem passzol tökéletesen, mert még nem vagyok olyan jó az alapdolgokban, hogy ez is menjen. El fog majd jönni az a pont is, de addig még sok nem-teljesen-tökéletes darab fog születni. 
Amire viszont kicsit büszke vagyok, hogy mennyivel jobban bírom a vacakolós, elhúzódó, monoton részeit, mint akár pár évvel ezelőtt, és még jót is tesz, hogy most éppen tűzök és fércelek és vasalok, nem pedig a saját fejemben ragadva tépelődök valami olyasmin, ami valószínűleg úgyis megoldódik magától... úgy tűnik, nagyon szükségem volt már valami időigényes, fizikai hobbira.

Varrásnál (és amúgy a portrérajzolásnál is) nagyon jól jön valami, amit a kódolás közben tanultam meg: az, hogy hogy kell kinyomozni egy hibát, és ha szükséges, újrakezdeni a nulláról egy folyamatot egészen addig, amíg jó nem lesz a végeredmény. Portréknál még most is sokszor előfordul, hogy a felvázolt arc nem hasonlít arra, akire kellene (ki gondolta volna, hogy pont Dave Grohl lesz a problémás...?), de ha újrakezdem, és mindent ellenőrzök rajta, akkor lehet, hogy sokadjára, de összeáll. A módszer jó, csak oda kell figyelnem, és ellenőrizni magam.
Varrásnál ugyanez, ha valami nem néz ki annyira jól a végén, akkor szétbontom és megcsinálom még egyszer (vagy többször), hiába tartanék már vele jóval előrébb, ha hagyom az első "jó lesz az úgy"-próbálkozást, így remélhetőleg valami olyan születik majd belőle, ami tényleg tetszik. 

Majd ha már jobban tudni fogom, milyen ruhákat tudok varrni, és milyenekre van szükségem, én is meg akarom csinálni, amit Rin videójában láttam a hétvégén: papírból megrajzolta saját magát, és az alap-ruhatárát, és így kísérletezett, hogy mivel lehetne még kiegészíteni. Sose tudtam jól kapszulagardróbot tervezni, de hátha így, hogy kevésbé köt majd a boltok kínálata, könnyebb dolgom lesz vele...