Shed

 

Shiqi ZHAO, Unsplash

Mostanában meglepően sokszor szembejön a kínai újév és a kígyó-> ló váltás, bár lehet, hogy csak azért veszem észre, mert nagyon rám férne egy nagy adag új lendület, kezdet vagy egy új irány. Ezzel együtt a kígyó-részt azt hiszem, túl is teljesítettem, a terápia kapcsán nagyon sok mélyen rögzült hiedelemmel próbálok szembemenni, szép lassan letenni azokat, amiket már kinőttem és csak akadályoznak. Tudni eddig is tudtam róluk, azt hiszem, legalábbis gondolati szinten nincs olyan sok új információ, kevesebb az elemzés/rágódás és villanykörte-pillanat, mint amihez hozzászoktam, cserébe viszont sokkal több az *igazi* változás, még ha szabad szemmel szinte láthatatlan is, de érzem, hogy összeadódnak. 

Olyasmikről van szó, amiket mostanában az interjúk kapcsán jól tudok gyakorolni, például hogy nem minden téthelyzet élet-halál kérdése, és hogy nem minden áron megfelelnem kell az elvárásoknak, hanem önmagamnak lenni, és akkor megtettem mindent, amit tudtam. Ezek leírva extra egyértelműnek és közhelyesnek tűnhetnek, de pont ez a nehéz az ilyen hiedelmekben: egyértelmű, hogy túlzás és nem működik, de pont nem a logikus részem ragaszkodik hozzájuk nagyon erősen. Mélyről jönnek, ezerszer bevésődtek, nem instant kiradírozhatóak, de már azt sem érzem, hogy teljesen tehetetlen lennék velük kapcsolatban, és soha nem változhatnak meg. Nagyon sok minden a helyére került mostanában, de még mindig rengeteg a mozgó rész, és most nem is tudom, hogy pontosan hol fogok kilyukadni pár hét vagy hónap múlva.

Nothing else matters

 

Történelmi jelentőségű pillanat: Fiona ma felugrott az ölembe, és dorombolt. Fényes nappal, teljesen önként. Eddig még csak hasonlóra se volt példa (főleg éjszaka barátkozik, de akkor is szigorúan a saját feltételei szerint), úgyhogy a mai egy automatikusan jó nap, akármit is jelezzenek vissza az interjúról.

Update: ezzel együtt nem bántam volna, ha nem egy elutasító emailt kapok... de mindegy, úgy tűnik, még tovább húzódik az álláskeresés.

cautious

Philipp Deus, Unsplash

Szépen-lassan-óvatosan mintha kezdene visszatérni az életkedvem, legalábbis tegnap már sokkal több volt belőle, mint hét elején, és az is jót tett, hogy pár nap késéssel, de kipipáltam a januári kiállítást (Lowbrow Goes On a Deák17 Galériában, ingyenes és nagyon érdekes, érdemes benézni). A héten volt egy utolsó körös interjúm (személyesen, amire nem volt példa vagy... 8 éve?), szimpik voltak, de egyáltalán nem IT-s munkakör, úgyhogy lehet, hogy februárban nagyon megváltozik minden. 

leporol, továbbmegy

 

Bence Balla-Schottner, Unsplash

Nem pont olyan lett a január, mint amilyennek szerettem volna- meglepően nagy lendülettel indult, aztán az utolsó 2 hete egy elhúzódó félig-meddig-betegséggel telt, amitől csak nyűgösebb és nyűgösebb lettem, és mostanra már úgy érzem, le vagyok maradva mindennel, a motivációm pedig nagyjából nulla.
(Az amúgy tetszik, hogy az "új év, új kezdet, változtass most mindenen"-narratíva helyett mennyivel több az "ez még a hibernáció és a nyugi ideje"-szemlélet, így egy kicsit könnyebb volt belenyugodni a csökkent fordulatszámba). 

Objektíven amúgy nem olyan vészes a helyzet, vannak konkrét sikerélmények (... nem, munkám még mindig nincs, de a költségvetés megtervezésében és betartásában rengeteget fejlődtünk, és megkötöttem életem első hordható sálját), egy csomó jó könyvet olvastam és filmet néztem, majd biztos írok ezekről is, csak előbb múljon ez a mentális szürkeség.

jegyzetelek

 

Propshee Journals, Unsplash

Nagyon kevés telt el az évből, de már két jó filmet is láttam: az Új év, új szerelmet a Puskinban (most valamiért megtalálnak a skandináv dolgok, főleg könyvben, de a Hjem til jul harmadik évada is önmagában felelős a karácsonyi hangulatom legalább 50%-áért), és a Tetrist, amit B. mutatott, ha már vérre menő Tetris-meccseket vívtunk a karácsonyra kapott konzolján. Ezzel együtt kezdtem egy sokadik, külön füzetet, amibe szeretném összeszedni azokat a filmeket/sorozatokat/könyveket/zenéket, amikkel találkozok, mert visszatekintve az elmúlt évekre, nagyon nehezen tudom felidézni, hogy mik voltak azok (a határidőnaplót lapozgatva teljesen ledöbbentem rajta, hogy a Severance második évada 2025-ös, azt hitem, régebbi), és arra még kevésbé emlékszem, hogy milyenek voltak.
Persze rögtön befeszültem az üres oldalaktól és hogy pontosan hogy fogalmazzam meg a gondolataimat tökéletes kritikává, de ez a része majd kialakul, most főleg azt szeretném, hogy kialakuljon ez a szokás, és ne csak egy végtelen masszája legyen a tartalmaknak, amit fél szemmel nézek, és aztán nagyjából el is felejtek.

Azt is nagyon remélem, hogy nem maradtam le a Papetri 2026-os határidőnaplóiról- karácsony környékén már majdnem megrendeltem a webshopon, de aztán addig halogattam, amíg ezer másik teendő mellett megfeledkeztem róla, most pedig nem is találom online (de hátha a LúdLaborban még lapul pár darab). Rossz lenne az évek alatt kialakult jegyzetelési szokásaimat valami más formához igazítani, ezt már annyira kényelmesen belaktam, és egész jól meg tudom tartani az egyensúlyt benne a tervezés és az utólagos naplózás között, most kifejezetten jó érzés visszanézni a 2024-es és 2025-ös füzetet, majdnem annyira jól felidézi egy-egy hét hangulatát, mint a fotók. 

Recap

 

Zoritsa Valova, Unsplash

Azt hittem, ha lesz év, ami után nem akarok visszanézni és tanulságokat levonni, akkor az 2025 - ehhez képest már dec.31-én is úgy keltem fel, hogy éreztem a levegőben azt a "tiszta lap/új kezdet"-energiát, amit általában csak szeretnék az új év környékén, de sose sikerül. Aztán ettünk a világ legjobb olívabogyójából, koccintottunk cavával, hazasétáltunk a hóesésben, szétvertük egymást a gonosz Unóban, próbáltuk megnyugtatni az ágy alatt rettegő Fionát, és csillagszóróztunk éjfélkor (meg odaégettem az első adag lencsét, de ez részletkérdés, főztünk és ettünk egy második adagot).
Elsején mérsékelten másnaposan és fáradtan ébredtem, és mire igazán észbe kaptam, már több, mint két oldalnyi dolgot szedtem össze, amiért hálás lehetek az elmúlt évemnek, közben pedig megtalált ez a kérdéssor, ami most sokkal jobban passzol a fejemben kavargó kérdésekhez, mint a klasszikus ÉvIránytű.

Megtörténtek olyan dolgok, amiket sose hittem volna, és csak nagyon kis részben múltak rajtam (lett légkondi a lakásban, meggyőztük a főbérlőket a macskáról), olyanok is, amik szintén hihetetlenek, és sok munkám van bennük (lett jogsim, de mielőtt sikerült volna, életemben először buktam meg, ráadásul kifejezetten csúnyán), és olyasmi is, ami nagyon nehéz, de nem érzem úgy, hogy túl sokat változtathattam volna rajta (munka elvesztése, extra nehéz álláskeresés). Érezhetően kevesebb a pénzünk, és csak egyetlenegyszer utaztam külföldre, ami nagyjából az év egyik legnehezebb két napja lett (a katasztrófa berlini út még februárban). És mégis: ha visszagondolok a nehézségekre, nem hagytak heget maguk után, látom, hogy mit tanultam belőlük, és olyan mély rétegeimben kezdtem el változni, amit sose hittem volna lehetségesnek. Emellett pedig olyan színtisztán öröm élmények is voltak, amiket szintén viszek magammal (főleg koncertek, bár pont nem a QOTSA vagy a Portugal.the Man, amire számítottam volna, hanem egy Biffy Clyro, két Ivan and the Parazol és egy Platon Karataev). 
Még nem nagyon terveztem meg 2026-ot, de az biztos, hogy a 12 hónap-12 kiállítás kihívást megtartom, mert nagyon sokszor csak emiatt vonszoltam el magam valahová a hónap utolsó napján, de többnyire megérte, és így szép lassan már kezd szokássá válni; és a könyvtárba járást is, mert idén több zseniális könyvet olvastam, mint már nagyon régóta (Moa Herngren és Linn Strømsborg volt a két kedvencem, de meg kellene nézni a kikölcsönzött könyvek listáját, mert biztos van, akire nem emlékszem kapásból). 

Még csiszolgatom magamban, hogy pontosan mit is szeretnék erre az évre, hogy tudnám olyan jó célokkal és kihívásokkal feltölteni, amik motiválnak, de sokkal jobb helyzetből indulok most mentálisan, mint ami a körülmények alapján indokolt lenne, és meg is akarom tartani ezt a szikrát, ameddig csak tudom.