Lapozgató vol 2.2

 

Egy ideje van állványom a telefonnal videózáshoz (Tiger-impulzusvárárlás), és már nagyon szerettem volna tesztelni, csak mindig történt valami, ami eltérített... de most betelt a legújabb szürke art journal + volt egy szabad szombat délelőttöm, úgyhogy újra nekiugrottam a lapozgatós videónak (B. pedig, aki mostanában a szabadidejének a nagy részét ezzel tölti, segített az utómunkálatokban, így végül nem tartott annyira sokáig, mint amire számítottam). Kicsit küzdeni kellett a feltöltéssel, mert a Blogger saját lejátszójában furák lettek a képarányok, jobb híján maradt a youtube, és remélhetőleg így telefonon is értelmesen meg tudja majd jeleníteni... de ha igen, akkor még van pár füzet, amivel tervezek hasonlót készíteni (csak addig meg kell tanulnom elakadás nélkül lapozni).

Update: bár a Pixabay-ről kerestem szabadon felhasználható háttérzenét, ma délután a Youtube úgy döntött, hogy copyrightot sért, és blokkolta az egész videót,  úgyhogy néztem hozzá egy másik dalt (meg hozzáadtam azokat a plusz kommenteket, amiket eredetileg is szerettem volna, csak nem volt rá időm). Ez már az új verzió, remélhetőleg ezzel már nem lesz gond...

Update2: ... de lett (ezt is ugyanúgy letiltotta a Youtube szinte azonnal, de szerencsére még tegnap este fel is oldotta, szóval egy csomó stressz és variálás árán, de úgy néz ki, most végre van egy működő videóm)

Like a spider on an icicle

 

Mióta ittam egy pálinkát a torokfájásomra, nem megy ki a fejemből Miles Kane hangja (mi az összefüggés? nagyon jó kérdés), úgyhogy lehet, hogy ez az este a TLSP-koncertekkel fog eltelni, mert ha egyszer már elkezdtem, nehéz abbahagyni (Olso, Rock en Seine, egy kis Bowie, Cactus, plusz nem kiborulni, hogy Szigeten legalább egyszer én is ott lehettem volna...)

Egyébként ez volt a túlélési módszerem ma délelőttre is, amíg itt voltak B. szülei: irány a konyha, EYCTE max hangerőn, és egy bonyolult süti, amivel eltelik az ebédig hátralevő idő, és minimumra korlátozódik a beszélgetés, főleg a "valaki nagyon ki fog akadni"-témák lehetséges száma (bár gonosz vagyok, és Bill Gates-t én hoztam szóba, onnantól már csak hátra kellett dőlnöm, és elővenni a metaforikus popcornt). Úgy érzem, lassan készen állok egy kanapéra korlátozódó exkluzív szilveszteri builra- tavaly pont ugyanezt csináltuk, csak kicsit rosszabbul éreztem magam miatta (és lényegesen fáradtabb voltam), idén nem is kérdés, hogy lehet így is, sokkal alacsonyabbak az elvárásaink, és kisebb a kimozdulási kényszer.

És oké, szörnyű minőségben (azóta megtaláltam 720p-ben is), de már fent van Youtube-on a teljes 2016-os Sziget-fellépés is, még átgondolom egy kicsit ezt az "5 évet visszautazni a múltba"-kérdéskört, mert azt nem vettem eléggé számításba, hogy 2016-17 környékén hány bakancslistás koncertet pótolhatnék be... Nem lehetne úgy, hogy választok mondjuk 5 konkrét időpontot, amikorra visszalépek? (Persze ilyenkor kezdődnek a "ne találkozz önmagaddal, ne változtasd meg a múltad"-jellegű gondok, de talán megérné a kockázatot.)

Friday I'm at home

Adrian Fernández, Unsplash

Tegnap ezer éve először egyedül voltam itthon, és nagyon élveztem, hogy a kanapén összegömbölyödve youtube-os elemzésekkel és Netflix-dokumentumfilmekkel (Laverne Cox nagyon jó volt az Orange is the New Black-ben, és a transz karaktereket középpontba helyező Pose is zseniális- szomorú, hogy ez volt kb. az egyetlen pozitív ellenpélda) tölthetem az egész estét. Mindig is szerettem azokat a videókat, amik valamilyen szempontból mélyen belemerülve szétszedtek egy filmet vagy jelenséget (ez az örök kedvencem, előtte sose figyeltem még a vágásra, de azóta már sokszor nem tudom nem észrevenni; ráadásul a Big Little Lies-t csak ezután, emiatt néztem meg, és így sokkal érdekesebb volt). 

Mostanában nagyon rákattantam a Take videóira  (aki szerint Ted Mosby gonosz, azzal biztos, hogy jóban leszek - utólag már csak az fura, hogy amikor először néztem végig a How I Met Your Mother-t, akkor mennyire nem tűnt fel, az újranézésnél viszont nehéz volt elvonatkoztatni tőle), és tegnap önmagamat is meglepve pont egy Lizzóról szóló elemzés hagyta a legmélyebb nyomot. Eredetileg nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy mekkora kultusza van body positivity-körökben, és párszor már belehallgattam a dalaiba, de nagyon nem az én világom. Messziről inkább túlzott egónak tűnt az, ami a videó alapján 100%-os önelfogadás és önszeretet- abszolút magát helyezi az első helyre, pontosan úgy van rendben, ahogy van, de nem külső szempontok alapján vagy másokhoz képest határozza meg a saját értékét, és nem lehúz, hanem felemel másokat is. Biztos, hogy a felszín alatt neki se ennyire egyszerű és könnyű ez a hozzáállás, de jó volt színpadon látni valakit, akinek ez a fő üzenete. 

Weird British stuff

Nem tudom, pontosan mikor esett le, hogy az életem felett átvették az uralmat a brit tv-műsorok, de az biztos, hogy Graham Nortonnal és a fura neonnarancsárga-rózsaszín-lila díszletével kezdődött. Soha nem néztem ilyen klasszikus beszélgetős műsorokat, de tőle egyre több youtube-részlet talált meg, pl. arról, hogy Benedict Cumberbatch nem tudja helyesen kiejteni a "pingvin" szót, vagy hogy úgy néz ki, mint egy vidra; Chris Pratt meglepően autentikus essex-i akcentusáról, vagy Mark Ruffalóról egykerekű biciklin... furák és zseniálisak. Az abszolút tökéletes viszont az  a rész, amiben az X-men 2. megjelenése környékén James McAvoy, Michael Fassbender és Hugh Jackman a vendégek (a felirat erősen ajánlott). Így kezdődik:  

... és innen nagyjából csak jobb lesz. 

A Big Fat Quiz of the Year-be azért néztem bele, mert akkoriban nagyon rá voltam kattanva Neil Gaiman és Terry Pratchett Good Omens-ére (még jóval azelőtt, hogy elkészült volna a sorozat belőle), és tumblr-en valaki azt írta, hogy Noel Fielding és Richard Ayoade tökéletes Crowley és Aziraphale lenne, ha valaha megfilmesítenék. Az illusztráció hozzá a Big Fat Quiz 2017-es részéből volt, amibe belekezdtem, és aztán szisztematikusan haladva a korábbi éveket is- a legszürreálisabb kvízműsor káosszal, kajacsatával, kiskutyákkal, elképesztően vicces résztvevőkkel és ellopott édességgel. 

Noel Fielding miatt mentem tovább egyrészt a Great British Bakeoff-ra, aminek nem sokkal később az egyik műsorvezetője lett, másrészt a Taskmasterre, ahol a résztvevőknek olyan random feladatokat kell megoldania, mint a legegzotikusabb szendvics elkészítése, dalírás egy ismeretlen nőről, akivel akkor találkoztak először, vagy klasszikus videójátékok élőszereplős újraalkotása. A 4.-et, Noel évadát is szerettem, de maradtam később is, és Joe Thomas az abszolút kedvenc résztvevőm, ha valaha bekerülnék, én is pont ilyen arckifejezéssel és hozzáállással csinálnám végig:

Amikor két éve Skóciában töltöttük a karácsonyt, minden este odaragadtam a tv elé, és végre valós időben is végig tudtam nézni őket (átlag 10 percenkénti reklámszünettel, szóval azóta inkább marad az online elérhető verzió), azóta pedig nagy álmom úgy időzíteni a kiutazást Angliába, hogy be tudjak jutni az egyik stúdiófelvételre (... ugye valamikor lehet majd újra biztonságosan utazni? Nem muszáj, hogy idén legyen, de jó lenne legalább tervezgetni).