Véletlenek

Daniel Cheung, Unsplash

Eddig még csak nagyon ritkán fordult elő, hogy online megismert emberekkel személyesen is találkoztam, és egyetlenegy olyan eset, ahol ebből barátság lett, viszont az a barátság meghatározó volt az elmúlt pár évben. 

Egyetemen még többé-kevésbé adott volt egy, az évfolyamtársakból álló baráti társaság, alapképzés alatt szorosabban, mester alatt már lazábban, de azért megvolt körülöttem egy olyan biztonsági háló, ami teljesen felszívódott, miután Pestre költöztem és dolgozni kezdtem. Olyan emberrel is megszakadt a kapcsolat, akivel egyébként azt gondoltam, hogy bármi is legyen, barátok maradunk- és ráadásul technikailag az én döntésem volt, hogy nem akarom folytatni a teljesen kiüresedett messenger-üzenetváltásokat, amikor tudom, hogy semmiben nem számíthatok a másikra, abban sem, hogy minimális erőfeszítéseket tegyen, ha nem róla és az ő problémáiról van szó (el kellett telnie egy elég hosszú időszaknak, mióta jobban rálátok arra, amit én rontottam el, ilyen is volt bőven, de alapvetően akkor is egy óriási csalódás volt az egész). 

A munkahelyi ismerősökkel ritkán találtam meg a közös hangot- az első két helyen teljesen ufónak éreztem magam, és ha voltak is szimpi emberek, sose  futottunk össze szabadidőben is; aztán jött  a harmadik hely, harmadik csapat, és teljesen váratlanul onnan kialakult egy olyan kör, akikkel még a mai napig legalább párhavonta fröccsözünk és dumálunk egyet. 

Viszont amíg éppen itthon voltam és kódolni tanultam, nem nagyon volt körülöttem senki B.-n kívül, és éreztem, hogy muszáj lesz végre kilépni a kényelmes kis biztonsági zónámból, ha ezen változtatni akarok. Egy online tréninghez kapcsolódó facebook-csoportban dobott be egy résztvevő egy-két programötletet, ha valakinek lenne kedve hozzá- az egyik ilyen egy kocsmakvíz volt, amit már régóta szerettem volna kipróbálni, de sose volt hozzá csapatom. Majdnem lebeszéltem róla magam, konkrétan aznap öt perccel a megbeszélt időpont előtt is vissza akartam fordulni ("vadidegen csajok, biztos kínos csend lesz végig, vagy mindenki más a fejem fölött beszél majd, és észre se veszik, hogy ott vagyok"), de vettem egy nagy levegőt, és bementem. 

Végül összesen hárman jöttünk el, ezek közül az egyik lánnyal azóta összesen egyszer találkoztam, egy másik kvízen, viszont A.-val, aki eredetileg is bedobta az ötletet, azóta is kb. minden héten van valamilyen közös programunk- nagyon sokáig a kvíz (a kocsmakvíz-csapatunk harmadik tagja egy olyan volt egyetemi évfolyamtársam lett, akivel előtte nem annyira voltunk jóban, de neki is megtetszett ez az egész, a negyedik pedig az a srác, akit eredetileg A. hozott magával, és akivel azóta már összeházasodtak, ott voltunk az esküvőn :), ritkán hagytunk ki akár egy alkalmat is, amíg még ki lehetett menni az emberek közé, de szabadulószobában és társasozni is voltunk, most épp ezt csináljuk online formában, ameddig újra biztonságos nem lesz bemerészkedni a kocsmákba. Durva, hogy milyen apróságon múlt az, hogy ez az egész kialakulhatott, és valamennyire reményt is ad, hogy rohadt nehéz, de mégiscsak van rá minimális esély, hogy új barátokat találok, néha teljesen váratlan helyeken.