Home office forever

Judah Guttmann, Unsplash

Több, mint 3 hónapja itthon vagyok, mostanra kezd összeállni, hogy tudok dolgozni a hálószobából is hosszabb távon- szerencsére a munkahelyem teljesen ránk bízza, bemegyünk-e, és ha igen, mikor, azt csinálunk, amit akarunk, az volt a gond, hogy nem nagyon tudtam eldönteni, mit akarok. 

Az első pár hét még inkább a túlélésről, alkalmazkodásról és raktározásról szólt, szinte folyamatos itthonüléssel és aggódással - munka szempontjából nem ez volt a leghatékonyabb időszakom, de szerintem senkinek; szerencsére nem voltak durván határidős projektek, a napi apróságokkal pedig haladtam, ahogy tudtam. A midenféle betervezett kreatív projekttel is addig jutottam, hogy felvásároltam az összes ragasztóstiftet és normálisabb vázlatfüzetet, ami csak az utamba került, hogy utána ott porosodjanak a fiókban hetekig, mert egyszerűen nem tudtam koncentrálni. 

Utána a következő pár hétben, kb. májustól kezdtem ráérezni az itthonlét előnyeire, elkezdtem reggelente sportolni, meg vagy öt új kreatív hobbit, és úgy tűnt, bármeddig tudnám ezt folytatni. A félévváltással együtt a munkahelyemen megterveztük a következő időszakra a céljaimat, és nem hittem volna, de visszakaptam a lendületemet, elkezdtem bevállalni nehezebb feladatokat is, és kicsit nőtt az önbizalmam. Aztán ahogy közeledett a nyár, úgy lettem egyre nyugtalanabb, munkaidőben és azon kívül is, kezdett ugyanolyannak tűnni minden napom, és csak azt láttam, hogy milyen korlátok vannak körülöttem, a jó oldalát egyre kevésbé. 

Szerencsére csak egy nap kellett hozzá az irodában, hogy nyilvánvaló legyen, mennyivel jobb dolgom van, amikor nem kell reggelente időre elkészülnöm, belefér egy zumba és zuhany, mielőtt elkezdeném a munkát (oké, a légkondi hiánya miatt nem annyira könnyű sportolni az amúgy is túlmelegedett szobában, de mindig is szerettem arról álmodozni, hogy egyszer elvonulok valami tengerparti táborba, ahol zumbával indítjuk a napot, és ez már egész közel áll hozzá); ha ahhoz van kedvem, süthetek egy bonyolult quiche-t ebédre, és frissen meg is ehetem; nem beszél hozzám a Munkatársam, Aki Folyton Beszél (aki részben a What We Do in the Shadows-ból Colin Robinson, részben Sheldon a Big Bang-ből ... igen, sok időm volt mostanában sorozatokat nézni, tudom); és nem kell végtelen meetingeken udvariasan érdeklődő arcot vágnom. 

Érdekes, mert azt sejtettem, hogy a nagyon durván határidős feladatoknál jobb, ha itthon vagyok, és akár már reggel 8-tól a gép előtt ülhetek,  és fel se kell kelnem előle, amíg kész nem vagyok a tervezett dolgokkal, senki nem zökkent ki, senki nem lassít le, én se saját magam, és kicsit megszűnik a külvilág; a másokkal közös, ötletelős feladatok viszont egészen pontosan ugyanannyira működnek és ugyanolyan lelkesítőek vagy lehúzóak, mint az irodában személyesen voltak (a tudásmegosztás a designerünkkel most is mindig feldob, a tervezések meg ugyanúgy a végtelenbe húzódnak és körbe-körbe haladnak, csak most egy képernyőt bámulunk egymás egyre megviseltebb arca helyett). 

Amikor nagyjából minden ott van a helyén

Nathan Dumlao, Unsplash

A tegnapi blogposzt írása közben éreztem, hogy nem annyira tudom megfogalmazni, ami a fejemben van- ez mindig is így volt, azon is dolgozok egy ideje, hogy egyáltalán tudatosítsam, hogy mi is az a konkrét érzés és hogy került oda (az érzékenység hátránya, hogy szivacsszerűen magamba szívok bármit, ezért próbálok olyan tartalmat fogyasztani, amiről tudom, hogy nem szeretnék majd utána napokig eltűnni egy takaró alatt, de még így is sokszor átveszem mások negatív érzéseit úgy, hogy csak utólag tűnik fel). Van ez a “You are the sky. Everything else is just the weather.” -idézet, és nagyon sokáig a saját hangulatom tényleg olyan volt, mint az időjárás- jött és ment, nem feltétlenül láttam mögötte a kiváltó okokat, és nem is tudtam rá hatással lenni, néha pont minden rendben és összeáll, néha bármit is csináltam, nem és nem tudtam összeszedni magam, hiába vannak rendben körülöttem a körülmények, én szét voltam esve, és nem tudtam se értékelni, se élvezni. 

Sokáig nem tudtam, mire van igazán szükségem, csak rutinból csináltam, amit mindig is csináltam, és csodálkoztam, hogy mégse lett jobb semmi. Mióta az életem nagyobb darabjai rendbejöttek, több terem és energiám van erre odafigyelni és kísérletezni saját magamon- megtanultam, hogy néha olyasmitől leszek rendben, ami adott pillanatban nem tűnik túl jó ötletnek (valamiért az "ülök a kanapén egész nap, túlzásba viszem a netezést és a Netflixet és megeszem az összes snacket, amit csak találok" inkább tűnik öngondoskodásnak, mint a "meditálok öt percet, lemegyek futni, aztán leülök egy könyvvel, és tényleg elmerülök benne", pedig a kettőből csak az egyik ér bármit is). 

Részben kapcsolódik, hogy az elmúlt pár évben sokat olvastam a szégyenről, hogy mennyi negatív dologért ez a felelős, amit akár magamban, akár másokban látok- miután elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, ahogy narrálom a körülöttem és benne történő eseményeket, néha el tudtam kapni, mennyire gonosz és türelmetlen vagyok magammal, mennyire magam hibáztatom mindenért, és mennyire folyamatosan hasonlítok minden egyes pillanatot egy elképzelt tökéleteshez, amihez képest persze mindig túl kevés és rossz, amit az adott helyzetben teszek vagy nem teszek. Utólag, miután észrevettem, hogy ez történik, már nyilvánvaló, de előtte ez egyáltalán nem volt tudatos, viszont mindig ott futott a háttérben. Sajnos attól, hogy rájöttem, még nem múlt el, de néha már át tudom hangolni magam pozitívabbra és elfogadóbbra- valami ilyesmi lenne a cél.

Nothing left within

Kellene egy szó arra az érzésre, amikor egy dal egész nap fel-felbukkan a fejemben, nem nagyon tolakodóan, de kitartóan, egészen addig, amíg el nem kezdem hallgatni, és akkor az a pár perc pontosan úgy lesz tökéletes, azokkal a hangokkal és hangulattal,teljesen ráhangolódok az együttes minden egyes rezdülésére, és kicsit minden olyan, amilyennek lennie kell- ilyen volt ma a Subterranean. 

Utána már nem annyira izgatott, hogy túl meleg van itthon, káosz a munka és olyan felemás így a nyár, egyrészt szabadabban a végtelen home office miatt, másrészt extra óvatosan, koncertmentesen és utazásmentesen, állandó hiányérzettel; akkor valahogy meglett a lendületem, amivel végig tudtam csinálni a délutánt. 

Blogger kihívás 7.nap- Röviden

Még soha nem írtam haikut (úgyhogy ez lett a keresési előzményeim sorában az utolsó, hogy tudjam, pontosan hány szótagszám melyik sora: 5-7-5), és most se terveztem, de ahogy kilistáztam a keresési előzmény kifejezéseket, gyakorlatilag megírta saját magát:

Úristen, festek

Vízfesték, 'skin tone'- de hogy?

Nyitva van még bolt?

Ez a múlt péntekem :) A konkrét kifejezések: "úristen festek"- az egyik kedvenc kreatív boltom, délután be akartam ugrani oda, "vízfesték skintone", mert kíváncsi voltam, lehet-e bárhol kifejezetten bőrszínekhez összerakott festéket kapni (próbáltam kikeverni, de vagy túl sötét, vagy túl narancssárga lett a végeredmény), és egy "daisuke nyitvatartás" még múlt hétfőről, amit az utolsó sorrá alakítottam át. 

Látszik, hogy régen volt kocsmakvíz, mert abban az időszakban minden kör után rákerestem azokra a dolgokra, amiket nem tudtunk, és sokkal egzotikusabb volt a listám-  most 30% film/színész (Ana de Armas, Domhnall Gleeson, Logan Browning), 30% kreatív (portrékhoz referencia, vízfestékkel kapcsolatos ötletek és videók), 30% "nyitva van-e éppen ez a hely, ahová menni akarunk", és 10% teljesen random (cibetmacskafélék, Afropunk, Yope soap -  akár ebből is lehetne a következő, kevésbé nyilvánvaló haiku, majd gondolkodok rajta). 

Second-hand frustration

Davide Baraldi, Unsplash

A Google érzi, hogy milyen napom van, amikor rákerestem, hogy a second-hand-ben biztosan van-e kötőjel, az első javaslata a "second-degree manslaughter" volt... ami kicsit túlzás, de ma délután volt egy több, mint három órás közös ötletelés, ahol nem érzem, hogy hozzátettem volna bármit a történethez, körbe-körbe járkáltunk, és annyira felhúztam magam a munkatársam kommunikációs stílusán, hogy lementem futni 3 kört a délutáni melegben (egyébként szuper lett volna, alig voltak lent rajtam kívül és kellemesen árnyékos a pálya, de fejben végigvitatkoztam, emiatt gyorsabb volt a tempó, mint kellett volna, és utána vörös fejjel feküdtem vagy 10 percet az elsötétített hálószobában, mire kezdtem érezni, hogy talán meg bírok mozdulni). 

Nem tudom, ezzel mit lehetne kezdeni, alapvetően mindenki jót akar, azt hiszem; mégse működik így a csapatdinamika, és ha egymás szavába vágós káosz van, akkor még jobban behúzódok a csigaházamba,  annyit se szólok hozzá, mint általában, és még így is elképesztően lefáraszt az egész. Szeretem a munkámat, de elképesztően utálom a meetingeket. 

Blogger kihívás 6.nap - Ajánló

Jess Bailey, Unsplash

Összeszámoltam, bloglovin'-on most éppen 36 blogot követek- de ez már csak a töredéke az eredeti számnak, pár hónappal ezelőtt sokkal többet töröltem belőle, ami már évek óta nem frissült (és még így is van egy-kettő, amit megtartottam, mert minden logika ellenére is reménykedek, hogy újraéled valamikor...)

Az énblog a kedvenc online műfajom, szeretek belelátni valaki fejébe és életébe egy kicsit, és a konkrét tartalom sokkal kevésbé fontos, mint a stílus (bár azt is nagyon szeretem, ha a mindennapokból összeáll egy történet íve)- a kedvenceimet általában úgy szoktam olvasni, mint egy jó regényt, minél hosszabb és részletekbe merülőbb, annál jobb. 

A klasszikusok:

nesztelencsiga

isolde

... ők azok, akiket már tényleg 10+ éve, és akiknek imádom a stílusát, bár egy időben ők se írtak túl sokat, az elmúlt pár hónapban szerencsére ők is jobban visszatértek. 

Az új kedvencek:

cickafarktea

Folytasd csak, Dolly Schiller.

... ők pedig, akiket idén találtam meg, és akik kicsit visszaadták az énblogba vetett hitemet - nagyon mély témák is meg szoktak jelenni náluk, és nagyon sok olyat olvasok, amivel tudok azonosulni vagy ami elgondolkodtat. 

Első kávé előtt nagyjából ennyit tudtam összeszedni (bocsi a szóismétlésekért...), bár a lista a végtelenségig bővíthető lenne, többek közt azokkal is, akik szintén belevágtak a blogger-kihívásba, és akiket már azelőtt is olvastam, de nagyon jó volt látni, amennyi energiát beletettek egy-egy posztba, és hogy mennyi különböző kreatív megvalósítás született eddig, köszi, hogy részt vesztek benne <3

Gyorsan gépelek

Kristian Egelund, Unsplash

A laza 4 évnyi kitérőnek, amit az előtt tettem, hogy megtalált volna, pontosan mi is akarok lenni, vannak előnyei is- az első "itt se vagyok, ne törődjetek velem"-időszakból a hajamnál fogva rángattak ki a feladataim meg a felettesem, és bár tudom, hogy nem akarnék visszamenni, azt is tudom, hogy képes vagyok jól csinálni, a pörgést, multitaskingot, rávenni másokat, hogy intézzék el, ami csak nekem fontos, nekik nem kifejezetten... és valahogy menet közben, a mostani helyen már sikerült sokkal vastagabb védőpáncélt növesztenem, nem aggódom túl azt, amit nem muszáj, nem húzom fel magam, és nem fogok túlórázva teperni, csak nagyon-nagyon kivételes esetekben, amikor tényleg van tétje. 

Most éppen ez a kivételes eset van, ezért nem töltöm vízfestéssel vagy portrérajz-kísérletezéssel az extra hosszú ebédszünetem, hanem reggel 8-kor már a laptop előtt ülök, koncentrálok, és sokkal, de sokkal gyorsabban haladok, mint máskor. Biztos, hogy nem tudnám rendszeresen hozni ugyanezt a munkatempót, ez nem fenntartható, de egy nagyon határidős projekt elején meg tudja dobni az egész folyamatot, ha most belehúzok. Alapvetően még élvezem is egy kicsit, hogy Spotify-on mennek a kiabálósabb Foo Fighters-ek, meg a legújabb kedvenc Raconteurs, és órákon át fel se nézek (oké, de, mert a 25 percnyi koncentráció+5 percnyi pihi Pomodoro-módszertan válik be akkor, ha napokig tartani akarom a sebességet), nem kell zsonglőrködni a feladatokkal meg egyeztetni, csak minél előrébb jutni holnapig.