the skin you're in

Joshua Coleman, Unsplash

Nem tudom, a testkép- és ezzel összefüggő önbizalom-témában még mindig tele vagyok kérdésekkel, de Vanille posztja miatt elindultak bennem a gondolatok, és kommentnek valószínűleg hosszú lenne, szóval...

Nagyon sokáig volt bennem egy ingerült, türelmetlen, felsőbbrendű belső hang, aki különösen akkor volt hangos, amikor nagyon magam alatt voltam (annyira megszoktam a jelenlétét, hogy nem is tudatosult jóóó sokáig). Ugyanezeket a köröket futottam, mint Vanille, és ugyanígy nem láttam a kiutat.

Annyi alapfeltételezésem volt ezzel a témával kapcsolatban- amik szintén, mint az önostorozó belső hang, sose lettek kihangosítva, talán mert akkor látványosabb lett volna, hogy mennyire durvák:
- lefogyni nem nehéz, nem igényel semmi extrát, bárki képes rá, csak én nem

- a mostani csak egy átmeneti állapot, most szörnyen nézek ki, de ez csak az "előtte" fotó, bármikor tudnom kellene rajta egyik napról a másikra változtatni

- "létezik "a" szépségideál, és ha nem vagyok én is pontosan olyan, akkor értéktelen vagyok, nincsenek árnyalatok

- ... és a klasszikus "ha lefogyok, minden instant jó lesz, szivárványok és naplementék, az majd megold mindent"

Aztán elkezdtem ezzel kicsit tudatosabban is foglalkozni, ami elég sokáig tartott, és nem egy kész, lekerekített folyamat (mert persze ennek is úgy mentem neki, hogy vártam a filmmontázst, aminek a végén megvilágosodott *és* vékony leszek, lehetőleg két hét alatt és véglegesen). 

Egyrészt, az egyértelművé vált, hogy én nem vagyok az a típus, mint Anna, bármennyire is azt gondolom, hogy így kellene lennie, ez a "normális": ha éppen minden zen körülöttem, és minden rendben van, jó az életem, nem húznak le problémák, akkor viszonylag szinten marad a súlyom különösebb odafigyelés nélkül is, de két hétnyi édességevős-étterembe beülős-sörözős "elegem van a világból"-időszak teljesen le tudja nullázni, és újra elkezdenek jönni a pluszkilók. És az is megvan, hogy hogy tudom ezt visszafordítani (és elég nagy önbizalmat ad, hogy már sikeresen végigcsináltam, de ki is akadok magamra, hogy ez nem egy végleges megoldás, hanem újra és újra hozzá kell nyúlnom): ha fogyni akarok, ha *tényleg* gond van és változtatnom kell, akkor nincs más választásom, arra az időszakra ez a prioritás. 

Nem tudok extra hobbikra koncentrálni, eköré kell szerveznem a szabadidőmet, az az első, hogy sportolok, és minden mást azután csinálok, ha ez pipa; igenis írom a kalóriákat, és nincs "csak egy extra vacsi" vagy "csak most az egyszer"-sütievés. Ez átmeneti, de ha nem szigorítom meg, akkor nem is fog történni semmi. 

És ebből talán nem az a tanulság, hogy ha bárki más is követi pontosan ezt a módszert, akkor eredményei lesznek, hanem érdemes eldobni az "ennek nyilvánvalónak kellene lennie, van a fogyásra jó módszer, csak én vagyok béna és gyenge, és nekem nem megy"-alapelvet, és elkezdeni mélyre ásni abban, hogy neked mik a motivációid és mik a módszerek, amik beválnak- valószínűleg sok mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy legyen egy, ami hatékony, de biztos, hogy időt és energiát kell fordítani egyrészt a kísérletezésre, másrészt a megvalósításra is. 

Ja, és nem lett a vége sem óriási megvilágosodás, sem egy tökéketes, vagy akár csak karcsú test (de az enyém, és már sokkal reálisabb elvárásaim vannak vele szemben). A legnagyobb dolog, amit ettől az úttól kaptam, az az, hogy elmúlt a szörnyű önostorozós, bőr alatt homokként viszkető "nem vagyok rendben így, rossz az egész testem, értéktelen vagyok"-érzés, ami végigkísérte a kamaszkoromat és a huszonéveim elejét. Sokszor még most se hozok tudatos életmód-döntéseket, de amiket csinálok, azoktól boldogabb leszek: azért kérek ebédre salátát, mert tényleg azt szeretnék, azért nem eszek cukrot, mert tudom, hogy kikészíti a szervezetem, azért futok reggel félálomban és forróságban is, mert tudom, hogy az egész napomat feldobja az a pár kör. 

Faces

Mostanában egyre több Taskmastert nézek (youtube-ra felkerült az első hat évad, kivételesen nincs letiltva az UK-n kívül mindenhol, vagy legalábbis nem mindegyik rész, és így azért kényelmesebb), az egyik legkreatívabb és legelborultabb tv-műsor még az erős brit mezőnyből is, és már korábban is éreztem, hogy egy-egy résztvevőről nagyon klassz portrét lehetne rajzolni, de nem vettem rá magam, hogy meg is csináljam. 

Tegnap este nagyon nyűgös voltam, zavart a meleg meg minden más is, nagy nehezen rávettem magam, hogy haladjak a másik portré-projekttel, de eredetileg semmi kedvem nem volt ahhoz se, úgy éreztem, most biztos csak bénázni fogok. A napi gyakorlással pont arról próbálom leszoktatni magam, hogy csak akkor foglalkozzak vele, ha valami tökéletes lesz a végeredmény, úgyhogy csak leültem a füzettel, és a végére elkapott a lendület, a nyűgösség is teljesen elmúlt. Levezetésképp elindítottam egy részt a Taskmaster 7. évadából, és amikor megláttam James Acaster arckifejezését (jobb felső sarok), eldőlt, hogy oké, ezt le *kell* rajzolnom. Viszonylag gyorsan találtam mellé egy másik szereplőről is egy közeli képet, ami még jöhetett mellé, és próbáltam a rész végére mindkettőről csinálni egy vázlatot- ha nem is lesz tökéletes, az érzelmet próbálom átvinni bele, és ahogy vége annak a 30-40 percnek, nem nyúlok hozzá többet.

Utána amikor egy másik évad másik epizódjával próbáltam ugyanezt megcsinálni, persze majdnem a teljes rész eltelt, mire találtam olyanokat, amik tetszettek, plusz közben már fél 11 lett, és nem akartam kihagyni a B.-vel közös napzáró sorozatnézést, úgyhogy amikor nagy nehezen meglett az alsó két kép is, elengedtem a dolgot, de mindenképp szeretném folytatni, nagyon sok évad van és nagyon sok olyan résztvevő, aki még szeretném, ha bekerülne a listába. 

Csak számok

Joshua Michaels, Unsplash

Két gyomorszorító telefonhívás, még mielőtt reggel elindulhattam volna az irodába.

Három felborított pohár, két elárasztott asztal, egy tönkrement laptop (nem az enyém, az csak pár csepp vizet kapott).

Egy szén-monoxid-riasztó, amit most először (és remélhetőleg utoljára) hallottunk megszólalni.

0.02 (amitől már vannak tünetei a mérgezésnek), és 0.01 (amit már érez a riasztó).

Egy deci olaszrizling, amit addig ittam, amíg kiszellőzött a lakás (ezer éve be akartunk ülni a Palettába, de így nehéz volt értékelni a hagulatát).

I'm predictable

Tegnap óta rendszeres időközönként felbukkan ez a dal a fejemben (évek óta nem hallgattam Aerosmith-t, de tegnap pont elkezdtem ezt az albumot, csak nem jutottam el vele idáig), és csak most esett le, hogy Nagy Lujza blogbejegyzése miatt. Mindegy, rosszabb háttérzeném is lehetne :)

Ma nem volt kötelező, de bementem az irodába (az első ilyen alkalom márc.13 óta...), és még csak ki se készített annyira. Valószínűleg azért, mert végre volt idő továbblépni a kedvenc hobbiprojektemmel, pár munkatársat kifaggattunk róla, mi a véleményük az első olyan designtervről, amit én raktam össze- elég félelmetes volt, de cukik, és nagyrészt pozitív dolgokat mondtak (meg olyasmiket, amiből tök jól lehet majd tovább dolgozni).

Mit árul el rólam és/vagy a munkámról, ha ezt sokkal jobban élvezem, mint a tényleges munkakörömbe tartozó feladatokat...? (Bár a designerünk pont átmegy egy másik csapatba másik pozícióba, úgyhogy eljátszottam a gondolattal, akarnám-e ezt csinálni főmunkaidőben, és nem hiszem. Ugyanitt, ha product/UX designer vagy, és érdekelne egy új állás, szólj :)

Mangó

Csak hogy legyen egy kis egyensúly a két hosszú-önelemzős téma mellett :)

Fura ez a nyár továbbra is, de megvannak a maga pillanatai:

- szombaton megvettem életem első mangóját, és tökéletes joghurtos mangófagyit csináltunk belőle tegnap délután (jobb volt, mint a Fragolában a múltkori cukormentes verzió). Mióta eljutottam az Ázsia boltba, már igazi tölcsérünk is van hozzá- nem tudom, miért, de nekem tálkából nem működik a fagyi (és *gömb*, nem gombóc, erről nem vitatkozok )

- fura rájönni, de az egyik legjobban hiányzó dolog, hogy ülhessek egy csendes téren, és figyelhessem az embereket, akik jönnek-mennek körülöttem, úgyhogy ma futás közben csináltam ezt, nem rontott az élményen, sőt (nagyon sokan sétáltatnak kutyát, úgyhogy még a gazdi-kutya összhangot is lehet figyelni, amitől még érdekesebb)

- és ha már futás, annyira tökéletesek hozzá mostanában a reggelek, átsüt a napfény a lombok között, hullanak a virágszirmok, nedves földillata van a levegőnek, és olyan, mintha egy rajzfilmben lennék

- miután egyik I Love Textil se vált be annyira, vettem egy nagy levegőt, és online rendeltem anyagokat, ma megjöttek és gyönyörűek (főleg ez), már alig várom, hogy szuper szoknyák és ruhák készüljenek belőlük

- az idejét se tudom, mikor sminkeltem utoljára (a körmöm pedig a karácsonyi buli óta nem volt kilakkozva), tegnap a dm-ben,  miután kerestünk B.-nek nagyon férfias arckrémet (igen, van, igen, szigorúan sötétkék dobozban), vettem egy türkiz szemhéjtust és egy fémes-bronzos narancssárga lakkot, már attól jobban éreztem magam, hogy ott vannak a táskámban

- egyre jobb portréfotókat találok referenciának, és az egyik pici füzetbe elkezdtem egy új projektet: a 100 arcot nem merem bevállalni (pláne 10 nap alatt...), de 25 pont elfér benne, ha a borítóra is rajzolok, most ehhez gyűjtök ihletet 

Scream and shout

Pixabay, Pexels

A felnőtté válás egyik legfurább (és leghasznosabb) része kilépni a családi mintákból, rájönni, hogy mennyiféle mód létezik még azon kívül, amiben felnőttünk- és ha nincs jó alap, akkor lehet új módszereket kipróbálni, másfajta életet építeni, másfajta szabályokkal. 

Nálunk viszonylag rendszeresek és drámaiak voltak a családi veszekedések különböző verziói (a szülők közti konfliktust figyelmen kívül hagyva is, ami egy mélyebb és súlyosabb téma). Csak gyűlt a feszültség, és amikor kirobbant, mindenkit maga alá temetett: egyre drámaibb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, azon ment a verseny, kinek van inkább oka megsértődni a másikra, nem igazán hallgattuk meg, hogy miket mond a másik fél (vagy ha igen, akkor azért, hogy megtaláljuk az okot, az miért érvénytelen, és miért a mi sérelmünk az, ami tényleg számít), és nem volt feloldás, bocsánatkérés vagy lezárás, nem nagyon volt szokás elismerni, ha hibáztunk. 

Egy ideig az volt a megküzdési módom, hogy próbáltam jóvá válni ezekben a fajta vitákban (a legjobb érvekkel, a legmeggyőzőbb logikával és támadhatatlan szempontokkal), csak sokkal később jöttem rá, hogy akár teljesen ki is lehet hagyni őket, mert igazából nincsenek benne nyertesek. Rutinszerűek voltak, ezért nem nagyon éreztem, hogy egy ilyen robbanáskor mennyire meg tudok bántani másokat, csak a környezetem aránytalanul nagy reakciójából láttam, hogy éppen sikerült vele túllépnem egy határon, és olyan sérüléseket okozni, amik lassan múlnak el. 

Sok szempontból volt ártalmas, de az egyik legrosszabb, hogy gondolatban mennyiszer bezártam magam egy-egy konfliktusba, hányszor végigjátszottam magamban, hogy mit mondanék, mivel zúznám porrá a másikat, mire mit reagálnék (és persze közben csak egyre felháborodottabb lettem), anélkül, hogy a valóságban bármi is történt volna. És amikor történt, legtöbbször a másik fél, ha nem családtagokról volt szó, kihátrált az egészből, feltartott kézzel elismerte, hogy igen, persze, jogos, igazam van - és utána nem változtatott semmin. Ez az a pont, ahol ez a módszer használhatatlanná válik: persze lehet ugyanazokat a veszekedéseket újrajátszani, de semmilyen következménye nem lesz, nem szűnik meg az (az én szempontomból jogos, de valószínűleg alaposan túlreagált) probléma, ami kiváltotta. Csak feladni lehet, és vagy elfogadni a helyzetet a problémával együtt (de ha eljutottam arra a pontra, hogy veszekedést kezdjek róla, akkor valószínűleg már nagyon elegem van a másik félből), vagy megszakítani a kapcsolatot. 

Ez a lezárás felszabadító tud lenni- de csak akkor, ha fejben is el tudom engedni a konfliktust, nem folytatom tovább a vitákat gondolatban, nem próbálok valami olyasmit elvárni a másik féltől, amit biztos, hogy nem fogok megkapni tőle. Ha csak egy lépés egy játszmában ("nem reagáltál, amikor kiborultam, de erre már kénytelen leszel"), csalódás lesz a vége, mert legtöbbször a kizárt fél nem fog elkezdeni tenni olyasmiért, ami már korábban se volt annyira fontos neki, csak csendben elfogadja, hogy így alakult. Nem lesz dráma, nem lesz feloldás, nem lesz változás. 

Vannak olyan kapcsolatok, amiket nem akarok feladni, és ahol tudok kísérletezni azzal, hogy ha az ilyen veszekedések nem, akkor mi működik, hogy lehet a másik felé jelezni valamit, ami probléma, anélkül, hogy feltétlenül indulatokat vinnénk bele, mi az, amiért már érdemes szólni, és hogy lehet jól lereagálni azt, ha a másik félnek van problémája velem, mit tudok tenni, ha megbántottam valakit, hogyan vegyem figyelembe a saját határaimat, érzéseimet, és hogy hangoljam össze a többiekével. Kicsit ijesztő térkép és irányjelzők nélkül átkanyarodni egy teljesen új terepre, de amiben biztos vagyok, hogy szükségem van valami újra, mert az eddigi nem működött. 

Take up space

Noémi Macavei-Katócz, Unsplash

Nagyon sokáig egyáltalán nem szólaltam meg a meetingeken. Sőt, már egyetemen is szenvedtem az órai aktivitást, kérdéseket és kommenteket elváró órákon- egyrészt már annyira hozzászoktam az egyirányú, kapcsolódási pont és kommunikáció nélküli oktatáshoz, hogy nem tudtam váltani, másrészt mindig is utáltam több ember előtt beszélni, és még a kisebb gyakorlatokon is 15-20-an voltunk minimum, úgyhogy ilyenkor teljesen lefagytam, és nem jutott eszembe semmi, amit hozzá tudnék tenni.

Sokáig ugyanez volt a munkahelyen is, a mostanira volt szükség hozzá (meg arra, hogy az első csapatom után, ahová nagyon nem illettem, átkerüljek egy olyanba, ahol mindenki csendesebb egy kicsit), hogy finoman elkezdjem tesztelni a határaimat. Szükség is van rá, itt sok a csapatszintű és 2-3 fős közös tervezés is, és ha felmerül valami durva probléma, akkor többen ülünk a kód felett, és közösen gondolkodva próbáljuk kibogozni. Ezek alatt jutottam el onnan, hogy ötletem sincs, mi történik, odáig, hogy követni tudom a folyamatot, akár hozzátenni vagy új irányba terelni is (de ehhez szükség volt egy olyan szakmai vezetőre, akivel megvolt az összhang, és ahol nem féltem, hogy idiótának fog nézni, ha nem a megfelelő kérdést teszem fel). 

Ha azzal az alapgondolattal ültem a megbeszéléseken, hogy "mondanom kell valamit, milyen ciki, hogy mindenki más mennyivel többet beszél" (és ez volt a gyakoribb), akkor biztosan leblokkoltam, viszont ha ezt elengedtem, és hátrahúzódtam egy csendes megfigyelői szerepbe, akkor előbb-utóbb eszembe jutottak olyasmik, amiket érdemes volt bedobni- néha sokat segített, néha lesöpörték és továbbléptek. 
(Plusz volt egy nagy áttörés, amikor a nagyfőnök összegyűjtötte a csapatunat egy terembe, látszólag hogy kiderítse, mi a gond, igazából inkább azért, hogy meggyőzzön róla minket, nincs gond, csak szerintünk. Ott volt egy pont, amikor egyvalakin kívül, aki így is a konfliktus "arca" volt, az, aki eddig is leginkább kiállt a csapatért, senki nem mert megszólalni- szóval beszálltam én is, pedig nagyon nem akartam, nagyon félelmetes volt, és nem is feltétlenül sikerült átadni, amit mondani szerettem volna, de felszabadító volt, hogy egyáltalán megpróbáltam). 

Eddig nagyon szép a történet íve, akár happy end is lehetne, de persze semmi nem ilyen egyszerű. Még mindig visszacsúszok néha a régi túlaggódós-lefagyós vonalra, de ami még nagyobb probléma, hogy a közvetlen munkatársam általában meg van győződve róla, hogy az ő ötlete A Helyes Megoldás (és sokat beszél és jól érvel, sokszor teljesen out of the box megoldást hoz, amire senki más nem gondol, cikcakkban gondolkodik, amit nehéz követni, és nem nagyon lehet meggyőzni dolgokról). Volt pár konfliktus, amibe beleálltam, de mostanában sokszor inkább bele se kezdek, hagyom, hogy ő legyen a leghangosabb, és nem annyira találom a pontot, ahol be tudnék kapcsolódni, anélkül, hogy vita lenne belőle.

Tegnap, csak mert hétfő volt és túl sok kávét ittam és tele voltam energiával, kipróbáltam egy új stratégiát: előre felkészültem a tervezésre, konkrét kérdésekkel, és ahogy belekezdtünk, rögtön elloptam a mikrofont, és addig nem nagyon hagytam szóhoz jutni a srácot, amíg végig nem mentünk az én pontjaimon- utána persze ő is sorra került, de így már nagyon régóta először úgy éreztem, hogy volt értelme ott lennem (és jól össze is állt a feladat, amiről szó volt). Hülye érzés volt ennyire előtérbe lépni, de működött, és ha nem is fogom tudni mindig megcsinálni, de legalább ez is egy eszköz, amit használhatok.