Körvonalazódik

 

Nem tudom, hogy min múlik, most mintha megint visszakaptam volna az ihletet az art journalhoz, vagy legalábbis több oldalt raktam össze az elmúlt egy hétben, mint nyáron összesen- kicsit berozsdásodtam, nem feltétlenül tetszik is, amit csinálok, de ez (is) egy napló, a pillanatnyi gondolataimat biztos, hogy tükrözi, ha nem is forradalmi újdonság vagy vizuálisan tökéletes. 

Tegnap este kicsit ráparáztam arra, amiből aztán inkább sima megfázás lett, és nem valami komolyabb, de mindenképp jel, hogy óvatosabban kell bánnom magammal, és hogy nagyobb volt a terhelés mostanában, mint amennyit éreztem belőle; nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni ezeket a rossz érzéseket, mert úgyis utolérnek. 

Csak hogy ne felejtsem el, meg mert ezek a napok inkább nyűgösek és túlélősek, mint bármi mások, egy gyors lista arról, amit szerettem:

- zöldségleves+szendvics ebédre

- két délután is kimerészkedtem a külvilágba, egy papírbolt (vettem egy töltőtollat, és azóta legszívesebben kézzel írnék tele teljes füzeteket) és egy zöldésges letudva, lett alapanyagom az almáspitéhez és a palacsintához, amit terveztem a hétre

- megjöttek a 70-es évekből szárrmazó Ifjúsági Magazinok (szuper kollázs-alapanyag)

- esténként tea és társas B.-vel (Sushi Go!-ban még mindig én vagyok a jobb)

Stuck

Leon Seibert, Unsplash

Asszem, nem a szeptember a kedvenc blogolós hónapom, hamarabb véget ér, mint hogy igazán visszarázódtam volna bármibe is; az írás is rákerült arra a szép hosszú listára, amin azokat a dolgokat tartom, amiket alapból szerettem csinálni, motiváltak, tartottak valamerre, most meg... meh. 

Mostanában majdnem minden ide tartozik, bár a felemás nyarat nagy nehezen, de sikerült elengednem, tudomásul vettem, hogy ősz van, jöhetnek a pulcsik meg az almáspiték (meg az új évad Bakeoff, ha végre sikerül időben elcsípnem a feltöltött részeket, mert Netflixen nyilván csak Amerikában elérhető). A bezártság ellen takarítással küzdök (ha már megint nonstop itthon kell maradnom, legalább ne legyen káosz körülöttem), a szorongás ellen jógával (mára meg is fájdult a csuklóm, pedig ezen kívül egész hatásos volt), szerencsére ezen a héten se pszichó, se fogorvos (mindkettő hasznos, mindkettő lemerít), és kicsit utolérhetem magam fejben. 

Nem tudom, mennyi ragad meg belőle, de próbálom jobban szűrni a tartalmat, ami körülvesz, főleg online- észrevenni, mikor mi merít le vagy szomorít el, mikor kell lecsuknom a laptopot, és elengedni az egészet pár órára, mi az, ami értékes, és amivel jó lenne többet foglalkozni- ez pl. egy olyan cikk, ami nagyon hasznosnak tűnik, ki is jegyzeteltem, és fél szemmel figyelem, mik azok a mikro-szokások, amik jól jönnének. Sok ilyenbe botlok, de hiába csillan fel a szemem, mindig a hétköznapi felhasználás a necces része, úgyhogy inkább próbálok lassabban haladni, de egyszerre csak egyvalamivel. 

find some space

 

Omid Armin, Unsplash

Hiába hétvége, ébresztőre keltem (bár egy perccel az után, hogy kinyomtam, elgondolkodtam rajta, álmodtam-e az egészet, és aludhatok-e még egy kicsit), reggeli előtt meditáltam, reggeli után portrét rajzoltam, aztán szuper céltudatosan nekiugrottam a mobilapp-készítő tutorialnak, amiről utána az egész napnak szólnia kellett volna, de... valamiért képtelen voltam tényleg belemerülni. Mindig ilyenkor jutnak eszembe a legjobb kreatív ötletek, hirtelen ellenállhatatlanul vonzó lesz a könyv, amit olvasok, és persze főzni meg bevásárolni is kellett, aztán hirtelen délután 5 lett, és szétstresszeltem magam azon, hogy nem haladok, és semmi kedvem akár csak egy percet is ezzel tölteni. 

 Az átmeneti időszak mindig nehezebb: újra vissza kell szoktatnom magam arra, hogy hétvégén is kódolással kell foglalkoznom, ráadásul teljesen új területbe belerázódni, ahol még nem érzem biztonságban magam, ezért a sikerélmény is jóval kevesebb, és nehéz megtalálni, mi lesz a fontos, miről kellene többet tanulni, és mi olyasmi, amire max. gyorsan rákeresek, ha esetleg előkerül. Eljött az a pont, amikor már annyira túlgondoltam, hogy inkább bezártam az oktatóvideókat, és kerestem valami kellemes, kezdőknek való jógát, hogy kicsit rendet rakjon a fejemben, és múljon a feszültség. 

Működött, mindig működik (már csak az a kérdés, miért vagyok képtelen rendszeresen jógázni, amikor pontosan tudom, mennyire jót tesz), főleg azért, mert csend lett végre a fejemben, és túl tudtam lépni a szokásos maximalizmuson; de este sikerült is eljutnom addig a pontig, hogy úgy érzem, volt értelme a mai napnak, nem készítettem ki magam, de léptem előre, és most már végre meg tudom engedni magamnak, hogy pihenjek egy kicsit. 

Boldogságmorzsák

Ma reggel, a héten másodjára, a parkban reggeliztünk. Ez olyasmi, amit még ezer éve Debrecenben kezdtünk el, ültünk a lakótelepi pirosra festett padokon, élveztük a napsütést, ittuk a szörnyű automata-kávét (... és akkor még ehettem ischlert reggelire...), és tervezgettük, milyen menő dolgokat fogunk csinálni, ha végre Pesten élhetünk, és Igazi Felnőttek leszünk. Talán másfél fokkal felnőttebbnek érzem magam, mint akkor, de az biztos, hogy az egyetemista énemet több dologgal is sikerülne meglepni, ha ránézhetne a mostani élethelyzetemre (azért valószínűleg tetszene neki).  

Óvatosan, de próbálok kitörni a szűk-de-biztonságos dobozból, amibe zártam magam az elmúlt pár hónapban, borítani a rutint, minden napba csempészni valami olyat, amitől jó lesz rá visszaemlékezni. Az igazán súlyos dolgok, amikkel küzdök, ettől még nem mennek sehová, de nem is érzem azt, hogy csupa nehézségből és önhibáztatásból áll az életem, amiben nem tarthatok szüneteket, mert akkor lemaradok vagy szétcsúszok. Az, hogy nem kell szélsőségekben gondolkodnom, még mindig viszonylag új koncepció, és próbálom szokni, hogy egyszerre létezhetnek napsütötte félórák egy croissant, egy espresso, egy túlságosan barátkozó galamb és B. társaságában, és közben lehet körülöttünk világjárvány; hogy hiába szeretném jobban megérteni magam, nem kell és nem is tudom minden napra beerőltetni azt, hogy ezzel aktívan foglalkozzak vagy fejlődjek benne; hogy van helye a komoly, fájdalmas témáknak, de néha olyan jó egy fröccs mellett ülve a semmiről beszélgetni. 

Ez az év olyan, amilyen, de amellett, hogy elismerem, mennyi minden szétesett, még örülhetek annak, hogy mennyi váratlan jó dolog is történik, és bár a hosszú távú tervek azért eléggé lógnak a levegőben, egy hétvégi programra azért még készülhetek lelkesen, vannak olyan kis területek, ahol még maradt szabadságom. 

On the run

 

DNK Photo, Unsplash

Sok minden torlódott össze az elmúlt egy-két hétre, jók és rosszak vegyesen, közben próbálok visszatérni a normál hétköznapok ritmusához, meg nem elfelejteni azt, hogy néha a túlélés is bőven elég, nem kell a maximumot hoznom, ha amúgy fájok és elfáradtam, és sok labdát kell egyszerre a levegőben tartanom.  

Ha minden jól alakul, lesz egy plusz kódolós munkám októberre, amihez egy teljesen új társasággal kell együtt dolgoznom, és egy teljesen új területbe belerázódni addig, de valószínűleg rámfér már egy kis kizökkenés, mert megint úgy érzem, a munkahelyemen ugyanazokat a köröket futom újra és újra, ugyanazokkal a problémákkal. Ezzel együtt arra a pár hétre biztos, hogy semmi más nem fog beleférni a szabadidőmbe, és ez is olyasmi, amit ki akarok próbálni, de nem biztos, hogy hosszú távon tudom csinálni- viszont, minden hozzá nem értésemmel együtt is, a projekt nagyon tetszik, hátha ez ellensúlyozza majd, hogy be kell áldoznom érte a hétvégémet. 

Megszenvedtem ezzel a két bekezdéssel, de legalább addig se azon gondolkodtam, a ma délelőtti fogorvos mennyire lesz vészes a múltkorihoz képest... 

All Apologies

 

Debby Hudson, Unsplash

(...ha rajtam kívül legalább egyvalaki elindítja az unplugged Nirvana-koncertet, akkor már megérte elkezdeni ezt a bejegyzést)

Haladok tovább a könyvvel, nem túl gyorsan, de legalább a köztes időszakokban is próbálgatom a gyakorlatokat, a saját gyerekkori élményeim/reakcióim megfigyelését, és úgy érzem, jó az irány. Ettől kicsit függetlenül volt egy pár mondat a mostani fejezetben a bocsánatkérésről ("Ha visszatekintve úgy érzed, igazságtalanul bántál egy régi barátoddal vagy munkatársaddal, ne habozz: kérj elnézést. Akkori is, ha a történtek óta évek teltek el. Hiszen fordítva bizonyára te is emlékszel olyan helyzetekre, amikor te voltál az áldozat... Képzeld el, hogy eléd áll az illető, és végre bocsánatot kér. Milyen jólesne!"), és rájöttem, mennyire nem hiszek abban, hogy ennek lenne bármi jelentősége. 

Persze vannak olyan helyzetek, ahol a nem létező vagy a kikényszerített-őszintétlen bocsánatkérés még rosszabb tud lenni, mint ha érzed, hogy a másik fél legalább tudja, hogy neked rosszulesett valami, és sajnálja... de attól még a bocsánatkérés szerintem ilyenkor főleg a másik félről szól, és arról, hogy ő valamennyire feloldozást kapjon, jobban érezhesse magát, túlléphessen. Csak egyszer volt mostanában olyan, hogy valaki bocsánatot kért tőlem, és azzal reagáltam rá, hogy még túl friss az egész, nem tudok erre mit mondani, majd szólok, ha túl leszek rajta- a konkrét viselkedését kellett feldolgoznom, el kellett telnie pár napnak, mire múlt a rossz érzés, de a bocsánatkérés ténye nem adott sokat hozzá ehhez a folyamathoz, viszont utána megbeszéltük és el tudtam engedni.

Az viszont, hogy valaki, akivel adott esetben már kapcsolatot se tartok, bocsánatot kér valami ezer éves dologért, amire már gondolni se szoktam... mitől lenne jobb? Min változtatna? Elégedett lehetnék magammal, hogy igen, akkor régen tényleg nekem volt igazam, plusz egy pont nekem valami képzeletbeli egyenelegen? Milliószor volt már olyan, hogy egy konfliktus lezáratlan maradt, egyikünk se tudta elismerni, hogy ő volt a hibás, és ezeket muszáj volt utólag legalább magamban elengednem, ha nem akartam végtelen elméleti vitákat folytatni olyanokkal, akik a valóságban nem hallgattak meg vagy nem akarták megérteni a nézőpontomat.

Nem hiszek a bocsánatkérésben, a változásban hiszek- ha hibáztam, elrontottam, megbántottam valakit, akkor utána mindent meg fogok tenni, hogy ne csússzak bele még egyszer ugyanebbe, és más bocsánatkérésének is csak akkor lehet bármilyen értelme, ha utána a viselkedésén is látszik a szándék, egyébként csak egy üres mondat, amit akárhányszor oda lehet dobni, és utána minden megy tovább, ahogy eddig. 

Összefüggéstelen

 

Alexander Schimmeck, Unsplash

Tegnapi pho-t melegítek, szigorúan tészta és zöldségek nélkül, óvatosan kanalazok, próbálok nem gondolni a fogamra (már megint). Rájövünk, hogy B. nem emlékszik a Mulanra, pedig nekem talán az a kedvenc Disney-mesém, úgyhogy az lesz az esti film (még szükségem van pár nap regenerálódásra, mielőtt bele tudnánk kezdeni a Boys 2. évadába). 

Megkeresem a fehér textilfestéket, amit hónapok óta nem használtam, és a fiókban porosodó linókat is, dínókat nyomdázok a hátizsák anyagára; ha minden jól megy, nemsokára egy T-rex lesz a hátamon, ha végre megyek valahová. Végre rendesen végignézem a RHCP 2016-os budapesti koncertjei közül a másodikat, odaképzelem magam az első sorba, a jobb oldalra, együtt éneklem velük a régi és az új dalokat is (még mindig a koncertek hiányoznak a legjobban). Most már tényleg felhasználom a leg-Alex-Turner-ebb referenciafotót, amit találtam. 

Néha vitatkozok kicsit gondolatban a különböző családtagokkal, néha aggódok, hogy mennyire lehet következmények nélkül kilépni egy nagyon megterhelő szerepből (csak az tűnt fel, hogy várom a büntetést, a rossz dolgokat, *valamit*), és meglepődök, hogy be tudom tartani a maganak tett ígéretet, vigyázok magamra, amennyire tudok.