Halloween, Halloween, Halloween...

 

Taylor Rooney, Unsplash

Már nem tudom, miért alakult így, de B.-vel mindig is a Halloween volt az egyik kedvenc közös ünnepünk, úgyhogy lakás kidekorálva, sütőtökös tiramisu a hűtőben, faragnivaló tökök és Alien bekészítve délutánra... addig pedig pánikolás helyett próbálok konstruktív lenni, és elolvasni minden "Front End Developer Interview Questions"-cikket, amit csak találok. Beadtam pár helyre a jelentkezésem, de a mindent elborító, gyomorszorító, extra gyors pulzust okozó stressz csak akkor enyhült érezhetően, amikor túllettem az első interjú-körön (mondjuk a szakmai rész még így is kemény lesz, de legalább teszek valamit, haladok, és nem csak sodródok). Most percenként változik a "semmit nem tudok, nem értek ehhez, kit akarok átverni...?" és a "minden kialakul"-végpont közt a hangulatom, de pontosan tudom, hogy ezt meg kell tennem, és úgy néz ki, hogy lehetőségből is több van, mint eredetileg gondoltam volna. 

Tökéletesen úgyse tudok felkészülni, de valamennyit minden nap hozzá tudok tenni az eddigi tudásomhoz... a többi pedig már nem rajtam múlik (annyira biztos voltam benne, hogy csak én görcsölök ezen ennyit, a 10+ éve kódoló, szuper rutinos B.-nek mondjuk eszébe se jutna, de aztán megnyugtatott, hogy neki is volt már katasztrófa interjúja, ahol a legalapabb kérdésekkel se tudott mit kezdeni, ami azért valahol megnyugtató). És minden idegszálammal próbálok erre a területre koncentrálni, mert ezen kívül jövő héten várható még egy nagyon kellemetlen beszélgetés is a projekt kapcsán, amiből minél előbb szeretnék menekülni, és őszintén nem tudom, hogy annak mi lesz a kimenetele.

Furious

 

傅甬 华, Unsplash

Annyira szerettem volna egy "végre minden jóra fordult"-blogposzttal visszatérni, de... úgy néz ki, most éppen plusz egy területen borul minden, ami borulhat, és ráadásul nem egyenként, hanem mindkettőnknek. Egy hétfő-péntek kombóban B.-vel eljutottunk odáig, hogy már nem csak fél szemmel pislogunk kifelé a kényelmes-pocsolya munkahelyünkről, hanem ezerrel megy az álláskeresés (B.-nek konkrétan felmondtak, nekem meg olyasvalakivel és úgy kellene együtt dolgoznom, hogy annak köze nincs a konkrét munkakörömhöz... ami csak egy "javaslat", de nagyon nem úgy tűnt, hogy mondhatok rá nemet, pedig fogok, és aztán meglátjuk, hogy mi történik).

Szóval, a most hétfőt vad önéletrajz-írással kezdtük (hála az égnek a Canváért), de csak hogy igazán jó legyen a hangulat, B. munkahelye még bepróbálkozott egy "elfelejtjük, hogy volt felmondási időd, és azt is ki kellene fizetni"-akcióval is (emberek, ne írjatok alá közös megegyezést, ha nem vagytok 110%-ig biztosak benne, hogy minden konkrétan szerepel benne, ami egy munkáltatói felmondás esetén is járna!)
Szerencsére van egy-két ismerős mindkét oldalon, aki tud pár álláslehetőséget, mondjuk az is elég félelmetes, hogy így 5 év kihagyás után újra interjúznom kell, meg elhitetni magammal + a másik féllel is, hogy én amúgy értek ehhez.

Amennyire kikészültünk hétfőtől péntekig, annyira szuper volt a "csakazértis" hétvégégi kirándulás a Dunakanyarba,  véletlenül egy szinte tökéletes szállást fogtunk ki, az erdő gyönyörű, a körülményekhez képest mindkettőnknek egész jól sikerült kiürítenie a fejét és csak a színes lombokra meg a patakra figyelni, legalább egy kicsit. Ami nem volt annyira jó, az az, hogy egy ott töltött nap után indulhattunk is vissza, de megbeszéltük, hogy ha kitisztul a munkahelyzet, visszamegyünk legalább egy hétre.

So, so sleepy

 

Denny Müller, Unsplash

Ez a hétfő eddig egy szétfolyó szürke massza- rég aludtam már ilyen pocsékul, és sikerült félbetegen ébredni, minden porcikám fáj, B. azóta már betegszabin van (és én is csak azért nem, mert nincs túl sok meló, egyelőre még bírom...), a lakás kaotikus, teljesen le vagyok merülve (csak a szokásos), a bevásárlás is kimaradt. Valaki lehetne most a felnőtt, amíg mi kiheverjük ezt a vackot, és hordhatná a leveseket meg elmoshatná a tányérokat, és utána betakargathatna (és akkor az "ugyenemcovid"-parába bele se kezdek. Szagok/ízek egyelőre még bőven vannak, az ebédre-pho szuper volt, de azért az lenne az igazi, ha pár hetet kihúznánk végre úgy, hogy egyikünknek sincs semmi baja). 

Na jó, 10 percet adok még magamnak az önsajnálatra, utána viszont jó lenne valahogy javítani a helyzeten, minimalista tervként főzök egy óriási teát és rendet rakok, utána hátha lesz kedvem a megszokott rutin-dolgokhoz, és kevésébé fogom azt érezni, hogy elnyelt a szürke zombiállapot.

Childish

 

Jelleke Vanooteghem, Unsplash

A többit inkább hagyjuk, megpróbálok nosztalgiázva visszanyúlni jó pár évvel ezelőttre Róka kérdéseivel:

Bond themes from the early 80's

 

Lesley Salem, Unsplash

Oké, emelje fel a (fájós bal) kezét, aki azt gondolta, hogy a gipszlevétel után azért nagyjából instant visszaáll minden a kiindulási állapotba... vagy hogy miután 3+ órát várt az infóra, a gyógytorna sima ügy lesz... a helyet képtelenség olyan néven megtalálni, ahogy az orvosom hivatkozott rá, de ha a Google nem is, a szomszéd néni rögtön tudta, hova kell mennem (továbbra is szerencse, hogy legalább B. szeret beszélgetni az emberekkel). Addig is, amíg őket levadászom, segít a youtube, és legalább *valamit* csinálok, meg egyébként azért napról napra jobb az állapot, ha még messze is van a tökéletestől. 

Ma megvolt az áttörés, 5 hét után újra be tudtam fejezni egy art journal-oldalt (az egyik munkatársam felmondott, és neki készült búcsúzóul), és a szokásos adag fitness boxingot is végigcsináltam (oké, két részletben), az eséskor eltört szemüvegem helyett is elkészült a vadiúj, talán szép lassan kezdhetek visszatalálni önmagamhoz.
Az elmúlt hét nagyon kemény volt, azon kívül, hogy teljesen rácsúsztam a Surf Music-ra, nem nagyon találtam semmi jót vagy motiválót, úgy éreztem, minden irányból csak korlátokba ütközök, és már nagyon régen elfogytak a tartalékaim, de most aztán tényleg az utolsó csepp legvége is, és nem tudok mihez nyúlni. Nem mondom, hogy most érzésre sokkal jobb lenne, de legalább már tudom, hogy elkezdhetem visszaépíteni a dolgokat, aminek előbb-utóbb eredménye is lesz (remélem, hogy inkább előbb, ez azért elég nehéz így).

...one step back

 

Sixteen Miles Out, Unsplash

Azt hiszem, most tartok ott, hogy a túlgondolkodást is túlgondolkodtam, vagy legalábbis valahol belegabalyodtam ebbe a spirálba, és hiába próbálom kirángatni magam belőle, izomból hálás lenni vagy megélni a pillanatot, egyszerűen nem működik. A másik út, hogy elfogadom ezt ilyennek (és nem szivatom magam azzal, hogy a gipszlevételtől azt várom, varázsütésre mindent hozzon rendbe), hagyom szürkülni a napokat és telni az időt, aztán... meglátjuk. Pedig péntek-szombat környékén, amikor rengeteget sétáltam a kedvenc szeptemberi napsütésemben, volt célom, programjaim és lendületem, úgy éreztem, mintha ébredeznék végre a téli álomból, sőt, még hétfő délelőttre is átcsapott az energia, utána viszont szétesett, és most minden egy fél fokkal rosszabb, mint előtte (bár, egész tűrhetően megtanultam egy kézzel gépelni, ez is valami).

Hétszilánkok

 

Esmihel Muhammad, Unsplash

Ez se volt egy könnyű hét, de most talán már kevésbé sodródtam tehetetlenül, viszont érzésre lassabban telt, mint az eddigi kettő, amit személys sértésnek veszek (mondjuk attól még ugyanúgy le tudom húzni a számokat a határidőnaplómban vezetett visszaszámoláson, még 16 van hátra a gipsz-leszedésig). Múlt hét vége felé eldöntöttem, hogy a nagyon kevés dolog egyike, amivel most tudok haladni, az a munkámmal kapcsolatos ismeretek felfrissítése/jobb szokások kialakítása, és a szükséges tudás begyűjtése ahhoz, hogy el tudjak kezdeni interjúzgatni, ha szembejönne valami jó lehetőség. Amennyire sokat gondolkodtam ezen szombaton-vasárnap, annyira képtelen voltam rávenni magam a folytatásra, és kellően pocsékul is éreztem magam, amíg le nem esett, hogy egyelőre a tervezést kellene folytatni, nem tartok még a megvalósításnál. Így, kettőt visszalépve szerdán már képes voltam foglalkozni vele, és azóta is, minden egyes nap, ha csak rövid időre is.

Két hét kihagyás után újra volt terápia, és többek közt arról is beszéltünk, mennyire képtelen vagyok kezelni a pozitív visszajelzéseket (azon kívül, hogy zavarba jövök, és olyan gyorsan megpróbálom másra terelni a szót, amennyire csak lehetséges). Mostantól figyelni fogom a környezetemet mintákért, nem tudom, normális emberek ezt hogy reagálják le.
És újra voltam koncerten is, nagyon élveztem a készülődést (és hogy van egy, a gipszem dekorjához kifejezetten passzoló nyári ruhám...), bár kicsit hülye érzés volt színházteremben, fegyelmezetten ülve végignézni valamit, amit máskor végigugrálok és -éneklek (meg az is, hogy nem igazán tudtam tapsolni). Ezzel együtt voltak pillanatok, amikor egész jól bele tudtam merülni a dalokba, de összességében a három idei Platon közül ez volt a legkevésbé kedvenc.

Tegnapi sikerélmény #1, hogy meg tudtam menteni a töltőtollam, ami egyik napról másikra beszáradt (áztattam vízben, áztattam alkoholban, és nem tudom, a kettőből melyik működött, de ma reggelre gyönyörűen, simán fog újra), és sikerélmény #2, hogy találtunk olyan Yu Grill-t (kint a Rómain), ahol lehet kapni azt a csípős szószt, amit eredetileg, a Ráday utcai étteremben annyira megszerettünk (ami viszont szomorú, hogy egyetlen hosszúlépés is mennyire fejbecsapott, mi lesz így velem a jövő heti csapatépítőn?).

Sárkányhelyzet: