Changes

 

Szóval... lett egy macskánk :)

Nem tudom, hogy csak jókor csíptem el a főbérlőt, vagy extra meggyőző tudtam lenni, de (... amikor amúgy is írtam neki egy e-mailt, mert a kettővel ezelőtti vasárnapunk elég kalandosra sikerült, reggel arra keltünk, hogy bezuhan a lakásba egy elég megviselt pasi, és angolul közli, hogy hívjuk a rendőrséget... úgy voltam vele, hogy jobb, ha a főbérlő tőlünk hall róla először...) először kért egy kis gondolkodási időt, ami már előrelépés volt az eddigi 2* kategorikus "nem"-hez képest, aztán hétfőn rábólintott a dologra (és mert szerencsére szeretnek mindent átláthatóan intézni, le is lesz papírozva, de azt írta, hogy a macskával ezt nem kell megvárnunk, már be is költözhet, ha akarjuk).

Ezzel már közelebb kerültünk a macskatulajdonossághoz, mint a Pesten töltött 10+ év alatt bármikor, de azért még mindig ki kellett találni, hogy lehetnek a legjobbak az esélyeink- B. ugyanis nem mindegyik, de a legtöbb macskára elég intenzíven allergiás. Arra a fekete cicára pont nem volt, aki a szülei nyaralójában lógtunk együtt, de egy kis utánakérdezés után kiderült, hogy neki amúgy jó eséllyel van gazdája, csak szereti a dupla vacsorát, úgyhogy nem hozhatjuk el (meg valószínűleg nem is díjazta volna, hogy egy bekóborolható falu helyett a négy fal közé szorul). Azt is megtaláltuk, hogy létezik ez a száraztáp, és (a reddit szerint legalábbis) elég jól is működik, csak egyetlen webshopban lehet kapni, de megrendeltük, és múlt szerdán már úgy mentem ki a menhelyre, hogy fél szemmel nézelődtem, ki is jöhetne haza velünk. Alapvetően nem zavart volna az se, ha egy felnőtt cicát hozunk el, inkább B. volt kölyökmacska-párti, de szerencsére amikor szombaton kijött velem, és személyesen is megismerkedett Fionával, akkor benne is megingott az eredetil elhatározás.

Egyébként amikor elkezdtem önkénteskedni, eléggé tartottam tőle, hogy ki fog-e borítani az, hogy ott van rengeteg cica, akinek szüksége lenne a befogadásra, és nem hozhatom haza mindegyiket, de aztán egyáltalán nem így lett. Viszont az nagyon nehéz és megviselő döntés volt, hogy *egyet* elhozhatunk, de ott van a millió jelölt, aki ugyanannyira cuki, és ugyanannyira megérdemli... hirtelen minden döntés A Rossz Döntésnek tűnt. Végül kettőre szűkült a kör, volt egy fekete párhónapos cukiság, és Fiona, aki alig 1 éves, de azért kicsit már komolyabb és nyugisabb, akiről már az állatmenhely kenneljében is látszott, hogy barátságos és dorombolós, és valószínűleg nem fogja lebontani a lakást. Már írták az örökbefogadási szerződést, amikor majdnem meggondoltuk magunkat, de végül kitartottunk Fiona mellett, és egyelőre úgy érzem, jól tettük.

in progress

 

- újra készülnek az art journal-oldalak
- folytatódik a "szuper könyveket találok anélkül, hogy túl sokat keresgélném őket"-sorozat (most Weike Wang Kémiájára sikerült lecsapnom a könyvtárban)
- tavaly úgy ismertem meg a Balthvs-t, hogy pont lecsúsztam a pesti fellépésükről, és 100% biztos voltam benne, hogy sose fognak újra erre járni - de úgy tűnik, 2025 hivatalosan is a Jó Koncertek Éve, mert novemberben jönnek a Turbinába, már meg is van a jegyem 
- egész jól alakul a "minden főétkezés előtt egy tányér zöldség"-projekt, sőt, most egy nagy kupac előre felaprított római saláta, pak choy és paprika várja a hűtőben, hogy felhasználhassuk; ritkán érzem magam annyira kompetens felnőttnek, mint amikor sikerül elég zöldséget ennünk (tegnap szuper kelbimbós tésztasalátát csináltam, B. is lelkesen megette, az is hasonló kategória :)
- sajnos kiderült, hogy 2-es típusú cukorbetegként nem lehet csak úgy elkezdeni mozogni, sőt... de B. hősiesen küzd azért, hogy biciklizhessen 20 perceknél többet is, és múlt héten már kétszer is sikerült egy hosszabb kört összehoznia anélkül, hogy bezuhant volna a vércukorszintje
- és végül, továbbra is járok az állatmenhelyre cicázni, és bár tele van bújós cukiságokkal is, de azért titokban ők a kedvenceim:

"ne nyúlj hozzám" Mabel, "én csak egy oszlop vagyok" Wendy, "mit akarsz tőlem" Frida, és a tökéletesen felsőbbrendű Cseresznye

still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten... 

slow&steady

 

Maria Orlova, Unsplash

Érdekes, ahogy ugyanazoknak az élményeknek a színe és a fonákja is megjelenik: a hetem egyik fénypontja az volt, hogy megdicsért a pszichológusom, mert szerinte is látványosan haladok és változok (persze az egyik első reakcióm erre az érvénytelenítés, mert még mindig nagyon sok területen küszködök, de ha elengedem a tökéletesség illúzióját, azért én is meg tudom találni ezeket a változásokat, és azt hiszem, értem, mire gondolt), az egyik legnagyobb nehézség pedig, hogy amikor anya kétségbeesetten kifakadt, hogy változtatnia kell valamin, és valaki mondja meg neki, hogy mit csináljon, ne kapcsoljon be bennem azonnal a "majd én megoldom"-minta (meg ezzel együtt a rengeteg rágódás, hogy hogy tudnám a legjobb formában tálalni ezt a segítséget, és egy csomó frusztráció, amikor nyilván nem tudom megoldani helyette).

A pszichológusommal egyébként abban maradtunk, hogy a következő alkalomra végiggondolom, szerintem *miért* működik, miért haladok - és ez az, amit szerettem volna azért is kibogozni, hogy anyának jobban segíthessek, pedig pontosan tudom, hogy nagyon másképp állunk nagyon sok mindenhez, és nem adhatom át a saját módszereimet díszcsomagolásban, csak hogy neki könnyebb legyen. (Magát a terápiás módszert, meg egy másik terapeutát azért ajánlottam neki, de ahogy várható is volt, azt mondta, hogy most nem tud vagy akar erre ennyi pénzt kiadni). 

end of summer - postponed

 

Yan Liu, Unsplash

Ezen a héten igyekeztem minden napba csempészni valami nyári hangulatút, csak hogy ne érhessen véget észrevétlenül az augusztus- több időt töltöttem odakint a napsütésben, rengeteget bicikliztem, igazi papírkönyveket olvastam parkokban (nem tudom, mi történt, de bárhová nézek, szuper könyveket találok, appban hangoskönyv formában, a könyvtárban, egy random Libriben, mindenhol), sült kukoricát és pljeskavicát ettem, kimentünk a Kopaszi-gátra... Az egész fénypontja és egyben lezárása lett volna a mai Ivan and the Parazol Szentendrén, de elmosta az eső, úgyhogy szeptember 12-ig még meghosszabbítom a nyárzárást, hátha addig még belefér pár dolog, és tényleg készen állok majd az őszre. 

should be the one behind the wheel

 

Chris King, Unsplash

Szóval, az autós történetet ott hagytam abba, hogy Érdre már szerettem volna én kivezetni, de ez egy kicsit túl optimistának bizonyult, a B.-vel közös előzetes próbakör elég rossz élmény volt (több, mint egy hét kihagyás után nem egy országutazós, 1+órás vezetés a logikus következő lépés, ezt a tanulságot mindenképp sikerült levonni belőle), így azt inkább passzoltam, és eléggé rá is szorongtam az egészre. 

A ragtapaszt letépve múlt hétfőn én vezettem a Keletiig, a zsúfolt körúton át, de sokkal jobban sikerült megtartanom a kontrollt az egész felett, mint hittem volna, és összességében jó élmény volt. Ez után viszont az jött, hogy B. nélkül, egyedül is autóba ülök, legalább csak egy kis körre a környéken, de egészen vasárnapig képtelen voltam rávenni magam. Tudtam, hogy az első ilyen alkalom para lesz, de azt is, hogy valahogy túl kell lennem rajta- így a vasárnapot sikerült úgy összerakni, hogy délelőtt egyedül hazavezettem (és nem is volt akkora különbség, mint amire számítottam), délután pedig tesómmal egy kisebb kört majdnem a Rómaiig, és onnan vissza a rakparton. Vicces, mert ő is ugyanannál az oktatónál tanul, szóval már ismerősek neki azok a támpontok és elvek, amiket használok (egyelőre a "hangosan narrálom a közlekedési helyzeteket" vált be, akkor tudok a legjobban jelen maradni, és lépésről lépésre mindent megoldani). 

A kisebb körök jobban működnek, ebből kellene most egy csomót összeszedni, amíg jobban feltérképezem Bp belvárosát, mindenesetre már nem annyira félelmetes, mint a legelső 1-2 alkalom, viszont nagyon távol áll attól a szinttől is, ahová az oktatóval sikerült eljutni a vége felé. Összességében azért én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, a többi autós nem (annyira) vészes, utanként átlag egyszer dudálnak le, és ezt is szoknom kell... 

delivery

 

Nem tudom, mikor és hol kellett megadni a szállítási címet a cat distribution system-nek, de az biztos, hogy a miénknek tévesen Mád lett beállítva, ez most már a második macska, aki úgy üget be az ottani nyaralóba, mintha mindig is ott lakott volna, és csak az aktuális vacsoráját várná. Ő (... ha én neveztem volna el, Shadow/Void lett volna, B. szerint Sanyi) egy XXL-es fekete cica volt, óriási mancsokkal, falrengető dorombolással és udvariasan visszafogott személyiséggel, az első este még bújt, aztán úgy döntött, hogy ennyi elég is volt, és összegömbölyödött az erkélyen, kicsit messzebb tőlünk, de azért még látótávolságon belül, és a következő két napban is vissza-visszajárt. Nagyon-nagyon szerettük volna hazahozni, muszáj lesz meggyőzni valahogy a főbérlőket (és/vagy egy állatbarátabb helyre költözni).

Egyébként is elég jó volt az ott töltött pár nap, megküzdöttünk a lejutással, de aztán tudtunk csak heverészni a kertben, rendesen faszénen grillezni (nekem kellett bepácolni a húsokat, és B. apukája hiperkritikus, úgyhogy eléggé paráztam, de jók lettek a teljes hozzá nem értésem ellenére is), és kicsit belassulni. A vonatozás továbbra se a kedvenc közlekedési formám, az viszont nagyon meglepett, hogy a MÁV szó nélkül, magától utalta is vissza a jegyár felét, miután 40 perces késéssel értünk vissza Pestre.