overcaffeinated

 

Zach Miller, Unsplash

Bár ez a poszt egy ideje már piszkozatban van, szerencsére újrahasznosítható - hétvégén még azért voltam túlpörögve és -kávézva, mert muszáj volt haladnom a frontendes próbafeladattal, ma pedig azért, mert végre leadtam, és egész napra kiszabadultam a lakásból. 

Viszonylag sok időm és energiám ment el erre a beadandóra, de még mindig sokkal jobban szeretem azt, ha így van tesztelve a tudásom, és csiszolgathatom a kódot addig a pontig, amíg legalább nagyjából tökéletesnek érzem, és nem pedig egy pillanat alatt, megosztott képernyőn, mások által minden leütést megfigyelve kell programoznom egy interjún... az majd kiderül, mennyire alakult jól, mindenesetre én elégedett vagyok azzal, amit elküldtem (az alapfeladat egyáltalán nem volt bonyolult, a plusz feladatok viszont igen). 

Hétvégén mondjuk jól jött, mint kifogás, hogy haladnom kellett vele- amikor már felrobbant a fejem B. szüleitől, akkor  vagy leültem a gép elé, és többé-kevésbé igazoltan kimaradhattam a beszélgetésből, vagy pedig főztem (mondjuk rohadt jó kajákat ettünk, folyékony füsttel grillezett zellerből levest, meg rendes, street kitchen receptes ikeás húsgolyókat, mindkettőt most csináltam először így, mindkettő nagy sikert aratott). Szerencsére a macskával viszonylag szépen viselkedtek, és Fiona is kibírta, hogy egy éjszakára ki volt zárva a nagyszobából. Mostanra egyébként elkezdett túllépni a gallér-traumán, és újra nyitni egy kicsit felénk, nap közben már többször is kéri a simit és dorombol, játszani pedig végtelen mennyiséget képes lenne. 

on the mend

 

Lassan mindenki kezd meggyógyulni, Fiona végre kiszabadult a gallérból, és most vagy óriásiakat alszik, vagy túlpörögve szaladgál, nincs átmenet (de amúgy kb. onnan folytatjuk a barátkozást, mint ahol a sérülése előtt abbahagytuk, nem utált meg minket végleg, ami megnyugtató). Egyébként volt közös kávézós kódolás B.-vel, második-házassági-évfordulós tortaevés, és hétvégén már az étteremhez is elég jól voltunk. Nagyjából felfoghatatlan, de már el kellett kezdenünk a karácsonyi szervezkedést (B. családja szállodában szeretné tölteni a 24-25-26-ot, úgyhogy most minden eköré lesz rendezve, jövőre már remélhetőleg itthon tudjuk tölteni ezt az időszakot), és kivételesen egy interjúm is lesz jövő héten, bár még csak első körös. 

Soup house

 

Hétvégén sikerült megfáznom, így az elmúlt pár nap főleg fekvéssel, hársfateával és levesevéssel telt- hétfőn az új kedvencemmel, a darálthúsos tésztabatyus ramennel indítottam, kedden pho, mára B. is csatlakozott hozzám a betegségben, úgyhogy az ő kérésére maradtunk a klasszikus húslevesnél (de ha így megy tovább, és holnapra már tényleg meggyógyulok végre, főzni fogok egyet, mert a teljes októberi SZÉP-kártyás összeget leettük). Nem tudom, hogy Fiona érezte, hogy szükségünk van az alvásra, vagy csak kezdi megszokni a fánkot a nyakán, de ma egész éjszaka jó volt, és csak hajnali 6-kor próbált egy adag dorombolással rávenni a reggelire, utána 10:30-ig egy nyikkanást se hallottunk tőle.

Eddig még sose mertem belevágni az Inktoberbe, most viszont, részben azért, mert már lemaradtam egy csomó napról, kipróbáltam, be tudom-e sűríteni az első 5 témát (moustache, weave, crown, murky, deer) egy art journal-oldalba, és egész jól szórakoztam vele, ha nem is lett tökéletes. Folytatom így tömbösítve, amíg sikerül, aztán ha utolértem a hivatalos napi bontást, lehet, hogy marad csak egy, majd kipróbálom, az mennyire ad ihletet.

balancing act

Yu Kato, Unsplash

Az elmúlt hét főleg a macskaszelidítésről szólt - persze, amikor már egész jól alakult minden, kellett egy nehezítés, és szaladhattunk át vele a (szerencsére szomszédban levő) állatorvoshoz. Két dolog is kiderült: hogy nagyjából bármit meg lehet vele csinálni, amíg a krémes jutalomfalatot eszi, és hogy a kiscica óriási szabadulóművész, a kapott kötést úgy tüntette el a lábáról, hogy azóta se találtuk meg, így maradt a gallér, amitől csak felváltva szomorú és néz extra sértődötten, de eddig csak egyszer kapta le magáról, így legalább tud gyógyulni (ha a bizalmat kezdhetjük is majd újraépíteni a nulláról... )
Nagyon számoljuk már vissza a napokat péntekig, rossz látni rajta, hogy mennyire ki van akadva, és még rosszabb, hogy semmilyen eszközzel nem tudjuk elmagyarázni neki, hogy ez most éppen érte/miatta történik (bár azért B. többször megpróbálta, nekem kicsit több a macskás-állatorvosos tapasztalatom, de őt teljesen odavágja a lelkiismeret-furdalás), egyedül annyi tartja bennünk a lelket, hogy nap közben hiába néz minket Fiona gyilkos tekintettel, éjszaka azért mindig jön bújni és dorombolni (egyikünk se túl kipihent, de most nincs szívünk nagyon fegyelmezni, szerencsére a pár óránkénti arcbamászás után összegömbölyödik a lábunknál, és alszik tovább). 

Kicsit aggódtam miatta, hogy milyen lesz visszamenni az állatmenhelyre (megígértem magamnak és ott is, hogy nem hagyom abba az önkénteskedést csak azért, mert örökbefogadtunk), és a nem-elhozott cicák szemébe nézni, de szerencsére csak minimálisan éreztem a lelkiismeret-furdalást, és vicces volt látni, hogy Fiona lányainak is pont ugyanaz a kedvenc játéka, mint Fionának (eddig nem tűnt fel annak a pálcás játéknak a létezése, de Fiona itthon teljesen rákattant, és most láttam, hogy a menhelyen is rengeteg van belőle). 
Továbbra is az a titkos tervem, hogy a fekete kölyökcicát, akin nagyon sokat gondolkodtunk, is hazahozom majd, ha kicsit nagyobb lesz, de persze ez egyelőre inkább csak ábrándozás, mint konkrétum. 

Egyébként pedig találtam új kedvenc parfümöket (a költséghatékonyság jegyében csak mintákat veszek, teljes üvegre gondolni se merek, de ha lesz végre újra melóm, egy Fischersund felfedező szettbe biztos, hogy beruházok, két illatot szagoltam tőlük, és mindkettő nagyon bejött), bár itthon, a jószág környékén igyekszem nem használni őket, így amikor befutottak a Woodberg-minták, a lakás előtti folyosón fújtam fel őket tesztcsíkokra, és szigorúan csak akkor kísérleteztem velük, amikor mentem valahova... tény, hogy túlaggódom, de azt is csak teljesen véletlenül tudtam meg, hogy az illóolajok, főleg az eukaliptusz milyen veszélyes lehet a macskákra (azt hiszem, az illatgyertyáimat hanyagolhatom a jövőben). 

Changes

 

Szóval... lett egy macskánk :)

Nem tudom, hogy csak jókor csíptem el a főbérlőt, vagy extra meggyőző tudtam lenni, de (... amikor amúgy is írtam neki egy e-mailt, mert a kettővel ezelőtti vasárnapunk elég kalandosra sikerült, reggel arra keltünk, hogy bezuhan a lakásba egy elég megviselt pasi, és angolul közli, hogy hívjuk a rendőrséget... úgy voltam vele, hogy jobb, ha a főbérlő tőlünk hall róla először...) először kért egy kis gondolkodási időt, ami már előrelépés volt az eddigi 2* kategorikus "nem"-hez képest, aztán hétfőn rábólintott a dologra (és mert szerencsére szeretnek mindent átláthatóan intézni, le is lesz papírozva, de azt írta, hogy a macskával ezt nem kell megvárnunk, már be is költözhet, ha akarjuk).

Ezzel már közelebb kerültünk a macskatulajdonossághoz, mint a Pesten töltött 10+ év alatt bármikor, de azért még mindig ki kellett találni, hogy lehetnek a legjobbak az esélyeink- B. ugyanis nem mindegyik, de a legtöbb macskára elég intenzíven allergiás. Arra a fekete cicára pont nem volt, aki a szülei nyaralójában lógtunk együtt, de egy kis utánakérdezés után kiderült, hogy neki amúgy jó eséllyel van gazdája, csak szereti a dupla vacsorát, úgyhogy nem hozhatjuk el (meg valószínűleg nem is díjazta volna, hogy egy bekóborolható falu helyett a négy fal közé szorul). Azt is megtaláltuk, hogy létezik ez a száraztáp, és (a reddit szerint legalábbis) elég jól is működik, csak egyetlen webshopban lehet kapni, de megrendeltük, és múlt szerdán már úgy mentem ki a menhelyre, hogy fél szemmel nézelődtem, ki is jöhetne haza velünk. Alapvetően nem zavart volna az se, ha egy felnőtt cicát hozunk el, inkább B. volt kölyökmacska-párti, de szerencsére amikor szombaton kijött velem, és személyesen is megismerkedett Fionával, akkor benne is megingott az eredetil elhatározás.

Egyébként amikor elkezdtem önkénteskedni, eléggé tartottam tőle, hogy ki fog-e borítani az, hogy ott van rengeteg cica, akinek szüksége lenne a befogadásra, és nem hozhatom haza mindegyiket, de aztán egyáltalán nem így lett. Viszont az nagyon nehéz és megviselő döntés volt, hogy *egyet* elhozhatunk, de ott van a millió jelölt, aki ugyanannyira cuki, és ugyanannyira megérdemli... hirtelen minden döntés A Rossz Döntésnek tűnt. Végül kettőre szűkült a kör, volt egy fekete párhónapos cukiság, és Fiona, aki alig 1 éves, de azért kicsit már komolyabb és nyugisabb, akiről már az állatmenhely kenneljében is látszott, hogy barátságos és dorombolós, és valószínűleg nem fogja lebontani a lakást. Már írták az örökbefogadási szerződést, amikor majdnem meggondoltuk magunkat, de végül kitartottunk Fiona mellett, és egyelőre úgy érzem, jól tettük.

in progress

 

- újra készülnek az art journal-oldalak
- folytatódik a "szuper könyveket találok anélkül, hogy túl sokat keresgélném őket"-sorozat (most Weike Wang Kémiájára sikerült lecsapnom a könyvtárban)
- tavaly úgy ismertem meg a Balthvs-t, hogy pont lecsúsztam a pesti fellépésükről, és 100% biztos voltam benne, hogy sose fognak újra erre járni - de úgy tűnik, 2025 hivatalosan is a Jó Koncertek Éve, mert novemberben jönnek a Turbinába, már meg is van a jegyem 
- egész jól alakul a "minden főétkezés előtt egy tányér zöldség"-projekt, sőt, most egy nagy kupac előre felaprított római saláta, pak choy és paprika várja a hűtőben, hogy felhasználhassuk; ritkán érzem magam annyira kompetens felnőttnek, mint amikor sikerül elég zöldséget ennünk (tegnap szuper kelbimbós tésztasalátát csináltam, B. is lelkesen megette, az is hasonló kategória :)
- sajnos kiderült, hogy 2-es típusú cukorbetegként nem lehet csak úgy elkezdeni mozogni, sőt... de B. hősiesen küzd azért, hogy biciklizhessen 20 perceknél többet is, és múlt héten már kétszer is sikerült egy hosszabb kört összehoznia anélkül, hogy bezuhant volna a vércukorszintje
- és végül, továbbra is járok az állatmenhelyre cicázni, és bár tele van bújós cukiságokkal is, de azért titokban ők a kedvenceim:

"ne nyúlj hozzám" Mabel, "én csak egy oszlop vagyok" Wendy, "mit akarsz tőlem" Frida, és a tökéletesen felsőbbrendű Cseresznye

still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten...