Queens

Lassan két éve volt életem legjobb koncertje- a top 4-ből (Foo Fighters-Kasabian-Arctic Monkeys-Queens of the Stone Age) nehéz egyet választani, de azért tudok, ha muszáj. Azt sokkal nehezebb eldönteni, hogy melyik kihagyottat bánom jobban, de sokáig úgy voltam vele, hogy a nagy stadionkoncerteken kis pöttynek lenni a hátsó sorban semmi értelme, biztos egy legendás együttes se fogja különösebben megerőltetni magát egy sokadik turnéidőpont miatt pont Budapesten; plusz frissen felmondva nem is tudtam volna kifizetni se a 2016-os Sziget-belépőt a Last Shadow Puppets miatt, se a tizenéves korom óta nonstop hallgatott RCHP-t. Tesómmal sokat gondolkodtunk rajta, hogy le tudnánk-e valahogy jutni Sopronba Linkin Parkra, ami mindkettőnknek meghatározó zenei élménye volt korábban, de aztán lebeszéltük egymást- túl bonyolult, nem jó az időzítés, biztos lesz még alkalom pótolni... Hát, nem lesz. Akkor döntöttem el, hogy többet nem hagyok ki semmi olyat, amit megbánhatok utólag, megoldom a pénzt valahogy, megoldom a jegyszerzést és sorban állást, de nem építhetek arra, hogy biztos lesz majd máskor egy ideális időpont. 

Így jutottam el még 2017-ben Foo Fighters-re, és még annál is nagyobb élmény volt, mint valaha gondoltam volna, utána még hetekig lebegtem, újrakezdtem a gitározást, újrakezdtem az "igazi" zenehallgatást, amit nagyjából az egyetem vége óta hanyagoltam.

Akkor még nem mertem bevállalni a küzdőteret, ülőhelyről, de nem annyira messziről néztem Dave Grohl-t fel-alá szaladgálni, pár héttel utána pedig életemben először a Sziget-nagyszínpad előtt vártam egy délutánt a Kasabianra (nagyjából 5 éven át végigfesztiváloztam a nyaraimat, de maradtam Debrecen környékén, plusz azokon a fesztiválokon, akik hajlandóak voltak sajtóbelépőt adni, és a Szigethez sose voltunk elég nagyok). Megérte, nem mondom, hogy nem, és mindig hálás leszek a két rutinosabb Kasabian-fan angol csajnak, akik mögöttem álltak, és akik már tudták, hogy mire lehet számítani, és engem is figyelmeztettek, hogy durva lesz- nélkülük jó párszor rámléptek volna. Imádtam a zenét, de nagyon kellett kapaszkodnom, hogy ne sodródjak el (az első soron kívül nem láttam volna sehonnan semmit, úgyhogy kapaszkodtam a korlátba, amennyire csak tudtam). 

Egy évvel később ugyanitt áztam rommá az Arctic Monkeys-ra várva (két koncerttel előtte még egymást győzküdtük tesómmal, hogy á, mindjárt el fog állni, egy koncerttel előtte már csak kibírni próbáltuk, pedig ha nem lett volna az időjárás és a pólóm, amiből ötpercenként csavartam ki a vizet, a War on Drugs is benne lenne a toplistában, de így csak arra emlékszem belőlük, hogy számolom vissza az extra lassan telő perceket nyolcig). 

A QOTSA viszont a Budapest Parkban volt, vagyis nem egy teljes délutánt kellett miattuk ott állnom, csak 2 órát (és azt is nagyjából feleslegesen, 10-20 embernél több nem kóborolt arrafelé kapunyitás előtt), rám egyáltalán nem jellemző módon átbeszélgettük a várakozási időt két másik szintén egyedül érkező csajjal, sima ügy volt az első sorba, tökéletes pozícióba helyezkedni, senki nem akart rámlépni, és végre (majdnem) annyira közel voltam a színpadhoz, amennyire szerettem volna. Flow volt az egész, még a fények is tökéletesek voltak, nemhogy a dalok, és bár a többi koncerten se igazolódott be a "csak egy random fellépés vagyunk nekik, miért tennének bármilyen erőfeszítesét is"-félelmem, itt kifejezetten éreztem, hogy ráhangolódtak a közönségre, nem csak egy előre összedobott, mindig ugyanolyan dallistán igyekeznek túllenni. Ha visszagondolok az elmúlt pár évemre, akkor a B.-vel közös utazásaink mellett ezek a kedvenc emlékeim. 

Idén eddig mínusz egy Pearl Jam, mínusz egy Aerosmith és mínusz egy Sziget-Foals a mérleg (nem mintha el mernék menni rájuk, ha nem maradnának el...), egyelőre még nem tudatosult igazán, de valószínűleg ez is benne van abban, hogy elképzelni se tudom, milyen lesz ez a nyár. 

Feel it all

Allef Vinicius, Unsplash

Ha visszagondolok a három napos hosszú hétvégére, olyan, mintha vékony szürke festékréteg takarná a konkrétumokat, csak az maradt meg, hogy végig nyúzott-álmos-nyűgös voltam, és hiába szabadultunk ki a lakásból rendesen a rollerek miatt (erre vártam lélegzet-visszafojtva már legalább március vége óta), legszívesebben maradtam volna itthon bekuckózva a kanapén; de amikor tényleg maradtam a kanapén, amiatt voltam nyűgös, hogy nem csinálok semmi értelmeset. Végigkísérte a múlt hetemet, hogy checklist-szerűen haladok, eltávolodva a konkrét feladattól, fejben valami fura senkiföldjén ragadva.

Két dolog jellemző rám már gyerekkorom óta, az egyik, hogy nagyon erősen élem meg az érzelmeket, a másik, hogy senki nem igazán tudja, többek közt én se, hogy mit lehetne kezdeni velük. Legkorábban óvodáskoromból emlékszem a körülöttem levő különböző felnőttek enyhén kétségbeesett "mi van már megint? miért nem vagy rendben? hogy lehet ezen ennyire kiborulni?"-jellegű reakcióira, és bevésődött, hogy a jó kislányok csendben vannak, és nem zavarják a környezetüket ilyesmivel. 

Később már  szinte művészi szintre emeltem a racionalizálást és saját magam elemzését (amivel azt hittem, hogy le is tudtam ezt az egész kérdéskört), és mindig ott volt bennem egy kép arról, mit "kellene" éreznem - ez nagyon sokáig nagyon messze volt a valós helyzettől. 

Az introvertált-téma, és főleg Susan Cain Quiet-je egy nagy lépés volt előre abban, hogy elengedjek egy adag teljesíthetetlen elvárást saját magammal kapcsolatban, és így már egy kicsit jobban ráláttam arra, hogy milyen vagyok igazából (ahelyett, hogy milyennek kellene lennem mindenféle mélyre ivódott elváráshalmaz szerint). Aztán fejbecsapott egy Ask Polly-cikk (mindenre, de tényleg mindenre van egy Ask Polly-cikk) ezzel a mondattal: "You have a bad habit of thinking yourself in tight circles instead of feeling.". Pontosan ez az, amit csinálni szoktam, azért, mert azt hiszem, hogy így uralhatom-formálhatom-átalakíthatom őket, ahelyett, hogy megélném azt, amit amúgy néha nagyon parttalan és fájdalmas megélni. Ehhez jön még pluszban az, hogy mennyire könnyen ráhangolódok mások (főleg negatív) érzéseire és viszem tovább őket a sajátomként anélkül, hogy egyáltalán észrevenném, hogy megtörténik, és kész is van az az állapot, hogy nagyon rosszul érzem magam, és csak sokáig tartó nyomozás után jövök rá (és nem is mindig), hogy mi váltotta ki. 

Még mindig inkább csak a felismerés szakaszában tartok- próbálok helyet csinálni az erős érzéseknek, megfigyelni őket, ahelyett, hogy menekülnék előlük és máshová terelném a figyelmem, vagy rosszul érezném magam amiatt, hogy nem működök egyszerűbben és racionálisabban (a problémamegoldástól érzem magam biztonságban, és nehéz szembenézni az eszköztelenségemmel). 

Ez is segít, most már sokkal kevesebbszer kap el az a tompa "minden rossz, és képtelen vagyok rendbehozni"-hangulat, ami korábban sokszor megjelent, kiegyensúlyozottabbak a napok, és hamarabb észreveszem, ha rossz irányba mozdulnék el. Ezzel együtt vannak ilyen időszakok, mint ez a hétvége, amikor csak kivárni tudom a szürkeség végét.  

cikkcakkban

Nagyon sokáig abban a hitben éltem, hogy rajzolni vagy instant tud valaki, és onnantól minden egyszerű, vagy nem, és akkor teljesen reménytelen is próbálkozni vele, hogy jobb legyen benne, mert nem fog tudni fejlődni- és saját magamat stabilan a második kategóriába soroltam, főleg a szörnyű rajzórák után, akár ált.isk., akár gimi (valahogy egy olyan alkalomra se emlékszem, ahol elmagyaráztak volna bármilyen technikát, lehetett volna kísérletezni-hibázni-fejlődni, csak adtak egy feladatot, szenvedtem vele, leosztályozták, aztán jött a következő). Szerettem elszórakozni alternatívabb kreatív dolgokkal, főleg szabadidőben és a saját szabályaim szerint, de semmi olyasmivel, aminek köze lett volna a reális ábrázoláshoz, elkönyveltem magamban, hogy ez a képesség maradt ötéves szinten, ez van.

Az art journal-hoz nagyon sokáig csak újságokból összevágott képeket használtam, mert az sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint rajz, és tetszett az esetleges, kincskeresős hangulata annak, hogy éppen milyen illusztrációkat találtam (és mert el akartam kerülni, hogy felhalmozzak hatmillió sablont, pecsétet, festéket és kelléket csak ezért). Soha nem néztem róla semmilyen konkrét oktatóvideót, ki akartam kísérletezni benne a saját stílusomat - aztán, mert persze mindig kell valamilyen kivétel, észrevettem ezt, és már a youtube-thumbnail-kép láttán elkapott, hogy én is akarok egy ilyen oldalt. Annyira azért tartottam magam az elvekhez, hogy nem vettem meg a pecséteket, csak lerajzoltam az állatokat, és meglepően jól sikerültek:

Aztán pár évvel később, amikor már kezdtem unalmasnak érezni a megszokott art journal-irányvonalat (és túl sok Portrait Artist of the Year-t néztem), vettem egy nagy levegőt, és eldöntöttem, hogy megtanulok arcot rajzolni (olyasmiket szerettem volna, mint pl. ő vagy ő). Az első pár hét teljes sötétben tapogatózás volt, ötletem se volt, hogy kezdjek neki, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy fejlődnék, aztán szerencsére megtaláltam Rin Youtube-videóit, és ha képességeket nem is, motivációt adott- most már lelkesebben és színesebben próbálkoztam, de még mindig nem annyira tudtam, mit csinálok, vagy mit lehetne jobban. 

Regisztráltam Skillshare-re, mert minden tele volt vele, és mert két hónapig ingyen ki lehet próbálni -  persze a próbaidőszak végéig alig néztem körül az oldalon, és már csak napok voltak hátra, amikor megtaláltam ezt a kurzust. Nagyon messziről indult, nagyon alapos, és nagyon sok időt el kellett töltenem a gyakorlással, de asszem, végre megtanultam arcot rajzolni - vagy legalábbis akkorát léptem benne előre, amit sose gondoltam volna lehetségesnek. Azóta Skillshare-junkie lettem, a linómetszésben és a varrásban is sokat segít, és szeretem, hogy fel lehet tölteni a végeredményt az oldalra, hogy a tanár is lássa, milyen projektek születtek, de messze ennek a realisztikus rajzolás-témának volt eddig a legnagyobb wow-faktora, még úgy is, hogy azt is látom, mennyi plusz időt és gyakorlást kellene még beletennem, hogy kicsiszoljam a mostani hibákat. 

Eat everything

Loan, Unsplash

"Mióta itthon vagyunk" #2321525: stresszel a főzés, a mennyisége is és a logisztika is, hogy mindennap kell, és hogy sokkal jobban oda kell figyelni az alapanyagokra, hogy mi fogyott el, mi fog megromlani, mit eszünk már egy hete és unjuk végtelenül, miben van elég zöldség, mi az, ami készen van délre akkor is, ha 11:50-kor nézek fel a kódból... az már fel se kerül a listára, vagy csak érintőlegesen, hogy új recepttel próbálkozzak, vagy valami tényleg finomat kísérletezzek ki. Félig-hobbiból félig-kötelességgé vált, úgy is, hogy egyre többször adjuk fel és szabadulunk rá a netpincérre. (Kötelező disclaimer: nem tudom, hogy akinek gyereke van, hogy csinálja, kettőnkre is elég brutális). 

A kenyérsütést pedig inkább hagyjuk is, tökéletesen időzítve még februárban szereztem egy kovászt (Claire lett a neve, miután megnéztem ezt a kenyérsütős videót, bepánikoltam, és eldöntöttem, hogy ez biztos nem fog menni). Amíg még nem múlt el az újdonság varázsa, nagyjából heti egy kenyeret tudtam összehozni, mióta nem akarunk naponta boltba járni, ez napi egyre változott, jó pár kudarcélmény is becsúszott, és most szüneteltetem a projektet (Claire-t etetem mindennap, mi pedig a legműanyagabb toastkenyeret esszük, vagy a kajarendelős-házhozszállítós napokon friss péksüteményt). 

Ettől függetlenül is vannak nagy felfedezéseink, olyan új ízek, amiről mindig ez a pár hétnyi bezártság fog majd eszembe jutni: a krémsajtos-sonkás (... szalámis-sajtos-paradicsomos, ha B.-ről van szó) bagel szuper vacsora, a mandulavaj durva függőséget okoz, bármilyen alapanyagból lehet finom tésztaszósz, ha elég Bon Appetit-videót nézek előtte, és lassan sikerül kikísérleteznem a tökéletes paradicsomos salsát (de azért nagyon várom, hogy újra beülhessünk az Arribába, mert ez már majdnem ugyanolyan, de azért az ottanit nem fogom tudni felülmúlni). 

motions

Vannak ilyen napok, amikor hiába csinálom azokat a dolgokat, amik máskor működni szoktak, hiányzik valami, amitől tényleg jó lehetne. Időben kelés pipa, futás pipa, kreatívkodós délelőtt-délután pipa, és mégis... semmi. A futás vége felé volt kb. egy perc, amikor pont jó volt a tempó, gyönyörű zöld körülöttem minden és motiváló a zene, de ahogy befejeztem a kört, el is múlt a flow, és visszatért a nyűglődés. 

Csak gépiesen haladok a teendőlistával, akkor is, ha ez most egy olyan teendőlista, aminek mindegyik tétele teljesen opcionális, és csak rajtam múlik. Lehet, hogy az a baj, hogy olyasmiket próbálok leporolni, amiket hanyagoltam egy ideig (futni teljesen elfelejtettem, most még rosszabb, mint amikor március elején kezdtem újra; a linómetszés pedig még mindig kicsit a fekete mágia-kategória, néha minden sikerül, néha a legegyszerűbb minta sem, és csak nagyon minimálisan múlik rajtam), és ki kell bírnom, amíg vissza nem rázódok... Lassan eljön az a pont, amikor elengedem az egészet, és majd holnap újrapróbálom. 

intro

Ahhoz képest, hogy az introvertált-témakör mennyire előtérbe került mostanában (én is csak pár éve tudatosítottam magamban, hogy egy csomó kívülről vagy belülről megváltoztatandónak ítélt tulajdonságom emiatt alapbeállítás), még mindig annyira kevesen értik és fogadják el, hogy milyen sokan mennyire másképp működnek, mint a szuper-szociális, társaság közepe, mindenről véleményt formáló és azt meg is osztó "normálisak", és még mindig olyan jó érzés rácsodálkozni, hogy akár online, akár a munkatársaim közül mégiscsak van olyan, akivel hasonlóan gondolkodunk.

Introvertáltként felnőni azért is nehéz, mert egy bizonyos ponton a külső hatásoknál (amikor az egyébként rád büszke szüleidtől is rendszeresen azt hallod, hogy min változtass amiatt, hogy sikeres/boldog lehess) már erősebbek lesz a belsővé vált kritika ("már megint nem beszélsz eleget, miért vagy ilyen csendben, miért nem veszel részt aktívabban...?"), anélkül, hogy tudatossá válna az egész; és pillanatról pillalantra egy ideális és elérhetetetlen extrovertált tükörképpel hasonlít össze mindent, amit csinálok. A legutóbbi teljesítményértékelésen nem az volt a visszajelzések alapján a fejlesztendő terület, amit tippeltem (nem vagyok elég aktív, nem szólok hozzá eleget szakmai témákhoz), hanem hogy nincs elég önbizalmam, hogy elhiggyem, jól csinálom. 

Az egyik kedvenc introvertrált instagram-oldalamon tegnap az volt a kérdés, hogy mire lehetsz büszke introvertáltként, és rájöttem, hogy van egy szuperképességem, amit nagyon szeretek: meetingeken általában nem beszélek annyit, mint a többi résztvevő, viszont fel tudom tenni A Tökéletes Kérdést (nem mindig, csak ha nem parázok éppen azon, hogy meg kéne szólalnom végre), és mivel nem beszélek sokat, odafigyelnek arra, amikor igen, szóval ez elég hatásos tud lenni. 

kreatív káosz

MUTI

Régesrégen:

- pólófestés (16 éves koromban minden második pólóm saját készítésű volt, imádtam őket)

- színes mandalák pasztellkrétával

- stop-motion videó (1 percnyit bírtam összevágni belőle, mire rájöttem, hogy nincs ehhez türelmem)

- írás-fotózás-videózás koncerteken, plaktáttervezés

- kollázsok a szobám falára (DVD-ről kifotózott RHCP-képekkel)

- (dalszövegek, gitár a saját dalokhoz, demó-kezdemény)

Pár éve:

- körömlakkok és körömnyomdázás

- határidőnapló/bullet journal

- felnőtt színezők

- vízfesték-kísérletek

- kalligráfia/hand lettering

- art journal

Most:

- portrérajzolás

- linómetszés, linóképek papírra és textilre

- varrás (még csak vászonszatyor, de lassan továbblépek a tényleges ruhákra, ha nagyon profi leszek már, akkor mennyire jó lenne egy ilyet összerakni...)

- franken-pólók régi cuccokról kivágott szuper mintákkal

- art journal még mindig, bár ritkábban jut rá idő

- minta-tervezés, hogy lehessenek saját mintás textiljeim a jövőbeli varrós projektekhez

- pólónyomdázás, ha végre találok hozzá egy használható textilfestéket (és ezzel körbe is értünk)

Mindig aggasztott egy kicsit a hatmillió kreatív projekt, amibe belekezdek, mélyre merülök, aztán idővel túllépek rajtuk, de lassan kezdem elhinni, hogy ez a normális működésem része, nem egy átmeneti állapot (és nem csak rám jellemző).