Time travel

 

Semmi nem hozza olyan erősen vissza egy korábbi korszak hangulatát, mint ha azokat a zenéket hallgatom, amik nagyon erősen oda kapcsolódnak- lehet, hogy van olyan, amit különböző időszakokban újra és újra előveszek, de az, amikor erdetileg beleszerettem, mindig ott marad a hátterében. 

Mostanra a normális napi tevékenység része, hogy ha találok egy új kedvencet, megkeresem a koncertjeiket Youtube-on, interjúkat olvasok és nézek, levadászom a social media-felületeiket, a rajongói social media-felületeket, és mindent megtudok róluk, amit csak lehetséges. Próbálom egyensúlyban tartani, hogy a zene maradjon a középpontban, de zseniális, hogy mennyi egyedi tartalom, livestream és kapcsolódási pont került karnyújtásnyi távolságba.

13 évesen, amikor mindennél jobban imádtam a Linkin Park Meteoráját, még sokkal korlátozottabb volt ugyanez: nonstop az mtv előtt lógtam, hátha adni fogják a Somewhere I Belong vagy Faint klipjét, megvettem a kazettát, az egyik karácsonyra megkaptam a koncert-CD-t, és az IM-ből kivágott kisképek és a tesómmal folytatott óriási harcok után megszerzett poszterek voltak azok, ahol viszontláthattam őket. Most már hiába vannak ott online a koncertjeik, interjúik (sőt, a dokumentumfilm arról, hogy készült a Meteora), valamiért nem jó érzés belenézni, olyan, mintha megszegnék valamilyen íratlan szabályt. 

Próbálok a lehető legkevesebb időt nosztalgiával tölteni (mert tudom magamról, hogy hajlamos vagyok ottragadni, és olyasmiket hiányolni, amik már biztos nem térnek vissza), de az elmúlt pár hét parája és drámája miatt valamiért jó érzés visszanyúlni a tizenéves koromban hallgatott zenékhez, legalább felidéz olyasmit is, ami egyértelműen jó emlék. 

Holnaptól keződődik a Nyaralás#2, B. családjával (persze ott is bekavart most egy elég rossz hír, mert nyilván, ez egy ilyen hét/hónap/év), és az egyetlen dolog, ami miatt tudok lelkesedni, az az, hogy nem nagyon lesz térerő a szálláson, és talán így sikerül tényleg kiszakadnom abból, ami itt most van körülöttem, jobban, mint a múltkori alkalommal.

Can I kiss your dopamine / can i pet your wolverine

 

Pao Edu, Unsplash

Újra kellene kezdenem a gitározást- ő lett a nagy vesztese ennek az időszaknak, korábban legalább hetente egyszer-kétszer elővettem, ha hallottam egy dallamot, ami beleragadt a fejembe, de mióta itthon vagyunk (már több, mint öt hónapja, úristen, ahhoz képest még nem is bírom rosszul), csak áll a sarokban, és várja, hogy újra sorra kerüljön... Az udvarunkban a mindenféle egyéb hang mellett néha hallok valaki mást is játszani, és olyankor elgondolkodok rajta, hogy mennyire menő lenne kiülni az erkélyekre, és összehozni valamit közösen, már ha nem felejtettem volna el majdnem mindent, amit egyszer tudtam. Így, hogy nincs vele hosszú távú célom, nehéz magamat motiváltan tartani, de önmagában már egy fél órányi gyakorlás is jót szokott tenni, ugyanúgy átmossa az agyam, mint a rajzolás vagy a varrás, gyakorlatilag bármilyen offline hobbi. 

Tegnap találtam ezt a Youtube-csatornát- alapvetően az ADHD-ról szól, ami önmagában is érdekes, de ebben a videóban vagy egy olyan módszer, amit ki is akarok próbálni, és ami abban segít, hogyan lehet úgy eltölteni a szabadidőt, kitölteni az unatkozós időszakokat, hogy a social medián és sorozatnézésen kívül más, tartalmasabb dolgok is beleférjenek.

Mostanában egyre élesebben kettéválik kétféle beállításom: amikor éppen lelkesedek valami projekt miatt, akkor visz a lendület, látszólag minden rendben van, imádom, hogy ennyi időm van itthon mindenféle külső figyelemelterelés nélkül, viszont amikor éppen üresjárat van (mert mindig lesz), akkor túl közel lesznek a falak, egyszerre vagyok túlpörgött és túl fáradt, és általában a Youtube előtt kötök ki egész délutánokra, közben tabról tabra kattintgatok, semmi nem köt le pár percnél tovább, nem tudok se koncentrálni, se pihenni. Tudom, hogy erősebb korlátokat kellene magam elé állítani ezzel kapcsolatban, de ahhoz is kell egyrészt motiváció, másrészt alternatíva- és most ezeket az alternatívákat szeretném kitalálni, olyan dolgokat, amiket tudok csinálni, és nem kell hozzájuk végtelen akaraterő, hogy egyáltalán belekezdjek. 

Napsárga

 

Marko Blažević, Unsplash

Ma már mintha több fény szűrődne be, legalább a nap kezdete jobb egy kicsit- vigyázok magamra, amennyire tudok, mangót kockázok a zabkására, és egyelőre marad a nagy bögre gyümölcstea a kávé helyett, akármennyire is hiányzik. Meditálok, befelé figyelek, adok teret annak, ami most éppen történik. Nem sürgetem magam, nem akarok túllenni rajta. Itt vagyok. 

Through

 

Még mindig nem tanultam meg, hogy hogy tudok helyet csinálni a saját negatív érzéseimnek- próbáltam kirugdosni a szomorúságot, vagy legalább racionális korlátok közé szorítani, próbáltam kielemezni, próbáltam elterelni róla a figyelmem új, csillogó és izgalmas tervekkel, de makacsul nem megy sehová, és nem találok fogást rajta. 

Arra legalább még mindig számíthatok, hogy az ehhez legjobban illő dal fog beleragadni a fejembe:

Feels like me

 

Amikor a háromkockás képregényt rajzoltam, érdekes volt belegondolni, hogy már óvodásként is kilógtam a sorból, de akkor még úgy gondoltam, én rendben vagyok így, csak a világ tud fura és kiszámíthatatlan lenni, aminek nem mindig ismerem a szabályait, és nem mindig illek az elvárásaihoz; általános iskolás koromtól kezdődött, hogy azt érzem, én vagyok az ufó, én vagyok a probléma- és a külsőmmel kapcsolatban is itt kezdtem elbizonytalanodni. 

Nagyon sokáig tűnt alapvetésnek, hogy van egy tökéletes lány-kritériumrendszer, amihez nem vagyok elég vékony, magas vagy magabiztos, és a tizenéveim nagy részét láthatatlanul töltöttem, rejtegetve azt, hogy mennyire nem úgy nézek ki, ahogy kellene. A helyzeten nem segített, hogy mindig is voltak körülöttem olyan lányok, akik egyértelműen versenynek tekintették, hogy ők néznek-e ki jobban, az énképem pedig volt annyira ingatag, hogy minden másokra érkező dicséretet a saját kritikámknak tudtam hallani. Nem túl gyakran, de azért előfordult, hogy belülről jövően jól éreztem magam a bőrömben, vagy azért, mert éppen tetszettem magamnak, és el tudtam engedni a külső szempontokat, vagy azért, mert annyira belefeledkeztem valamibe, hogy nem számított a külsőm. 

Hosszú idő és sok befelé figyelés kellett ahhoz, hogy többé-kevésbé eljussak arra a pontra, ahol visszakaptam a döntés jogát. Már nem gondolom, hogy tartozok másoknak azzal, hogy jól nézzek ki (pláne azzal, hogy az ő szempontjaiknak akarjak megfelelni), nem érzem úgy, hogy a külső reakciók vagy azok hiánya határozza meg, rendben vagyok-e magammal; kimegyek az utcára úgy is, ha éppen nincs tökéletesre szedve a szemöldököm, nincs rajtam semmi smink, és nem tökéletesen szőrtelen a lábam, vagy épp blézert és magassarkút veszek fel a kisboltba, csak mert miért ne. 

A karantén-időszakban egyébként is kicsit háttérbe szorult ez az egész, de pár hete akkor jöttem rá, mennyire a helyére kerültek a dolgok, amikor ha nem is gondolkodás nélkül, de minimális gondolkodással fel mertem venni azt a szoknyát, amivel éppen aznap lettem kész, és az eddig kedvenc varróprojektem- élénk színű, rövid, drámai "nézz rám"-cucc, amiben évekkel ezelőttig biztos, hogy feszengtem volna, most pedig teljesen másodlagos volt, hogy előnyős-e, vagy hogy kívülről milyennek tűnhet, én jól éreztem magam benne, és ennyi elég is volt. 

Óriáscsiga

 

Szinte az egész csapatunk szabadságon volt múlt héten, és szinte mindenki megviseltebben jött vissza, pedig előtte is eléggé romon voltunk már. Délelőtt még kitartott az "új hét, új szabályok, új lendület"-lelkesedésem, délutána már újra szétestem, egyszerűen elfogyott az önfegyelmem- itthon maradhatok még egy hétre, hátha úgy jobb lesz? Ráadásul elfelejtettem, hogy kell emberekkel normálisan kommunikálni, valószínűleg fájdalmas lesz a szerdai kötelező irodai nap meg az új designerrel ismerkedés- csak meg akarom tartani a régit, őt úgyis elég nehéz lenne felülmúlni. 

B. eléggé kinevetett, amikor meséltem neki, hogy hétfő hajnalban vagy egy nagyon realisztikus rémálmom volt, vagy egy extra nyálkás óriáscsiga vonszolta körbe magát a folyosónkon újra meg újra (mondjuk mostanában a Carrion-nal játszik, ahol a főszereplő a szörny, és a hangeffektek tényleg tudnának rémálmokat okozni), viszont ma hajnalban megmutattam neki- az automata locsoló csinálja, nem tudom, hogy, nem is akarom tudni; így másodjára már kevésbé volt para, de elismerte, hogy ha amúgy is egy stresszesen átforgolódott éjszaka közepén hallod kontextus nélkül, akkor tényleg inkább szörny, mint bármi más. 

Tiptoe

 

Rasheem Kemy, Unsplash

A múltkor nem listázott szuperképességem, hogy bármikor, bármiben el tudom magam bizonytalanítani újra és újra, és most az az új projektem, hogy ha úgy érzem, valamivel foglalkoznom kellene, fontos nekem, érdemes rá időt szánnom, akkor meg fogom tenni anélkül, hogy hagynám megkérdőjelezni. (Konkrét példa a portrérajzolás, ami néha nehéz és fájdalmas és nem akar menni, de sokkal többször igazi flow, és olyasmi, amit valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon szeretek, annyira, hogy naponta újra és újra érzem a késztetést, hogy leüljek a vázlatfüzetem fölé, és legalább egy kicsit haladjak a következő arccal. Rengeteg időt töltök vele, és azt hiszem, látszik is, hogy fejlődök- de nem tudnám objektíven megmondani, hogy tényleg jó vagyok-e benne, így kell-e ezt jól csinálni.)

A múltkor egy beszélgetés alatt anyával elgondolkodtam rajta, hogy valószínűleg az, hogy ő olyan, amilyen (őszinte, filter nélkül megmondja a véleményét, nem rosszindulatból vagy ilyesmi, de nem is az az elsődleges szempontja, hogy ne bántsa meg a másik felet), mennyire befolyásolhatta azt, hogy én alkalmazkodok, öncenzúrázok és nézőpontokat próbálok fel, mielőtt megalkotom a saját véleményemet. Ennek is megvannak az előnyei, de olyan mélyre temettem magamban a saját őszinte-filter nélküli belső hangomat, hogy néha nagyon nehéz meghallani, pontosan mit is mond. 

(Erre egyébként nagyon jó tud lenni az offline-papíralapú naplóírás is, és mostanában a blogot is próbálom erre használni, a lehető legkevesebb szerkesztéssel vagy feltételezett elvárásokhoz igazítással - ezért nem is mindig tudom, melyik bejegyzés merre fog kanyarodni, csak megyek, amerre visz).