Smile like you've got a straw in something tropical

A legjobb snack: tökéletes futás után egy óvatos korty kávé, banán+rumos-kókuszos-ananászos étcsoki (és mennyire gyönyörű a csomagolása...?), amit a jó szokásokért kapott pöttyökkel (régen ilyesmi matricák voltak, most éppen csak ceruzával színezett körök a határidőnaplómban) érdemeltem ki: úgy néz ki, a meditációt sikerült elég biztonságosan beépítenem, az elmúlt 2 hétben mindennap csináltam, szóval az lassan kikerül a listáról, sportból is volt 8 alkalom 14 nap alatt, amire viszonylag büszke vagyok, cserébe a "szabályos" online időszak csak kétszer jött össze, ezzel rendesen elcsúsztam (bár részeredmények azért vannak), és zenélni is csak háromszor zenéltem, ezekre jó lenne ráerősíteni. Ami valószínűleg segíteni fog: pénteken végre megjött a Rocksmith! Vannak nagyon zseniális részei, például az együttessel jammelés, és a daltanulásra is kezdek ráérezni szép lassan, de ennyi év Guitar Pro után nagyon nem látom át a gitárhang-megjelenítős interaktív felületet, és még szoknom kell.
A szokásokkal kapcsolatban az viszont mindenképp bevált, hogy a 20 pöttyönként járó jutalmakat előre beszereztem, most nem kell kapkodnom vagy halogatnom vele, csak leveszem a polcról, ha kigyűlik, és így ez a része se csúszik el.  

Következő lépésként a Tiny Habits-et akarom majd elolvasni (amint végzek a Brené Brown-könyvvel), amiről a hálával foglalkozó workshopon is szó volt, és ami az előzőetes alapján elég hasznosnak tűnik, jó lenne igazán hatákonnyá válni ezen a területen, mert bár javul a találati arányom, azért még mindig elég sok minden van, amivel nem sikerül úgy haladni, ahogy szeretnék. 

The one who helps

 

Lina Trochez, Unsplash

Tumblr-en jött szembe ez a gondolatmenet valakitől (aki tudja magáról, hogy ez így nem jó neki, de úgy érzi, nem képes változtatni rajta) : 

" I always always always know better but always always always give the benefit of the doubt and the opportunity to be proven wrong. Doing so always screws me over and bites me in the ass and gives me more things to work through and heal from, but I’d rather be the girl who gives people a chance than the girl who thinks no one deserves one. (...) Still, I just cannot do that to other human beings, even when I know I should to protect myself; it makes me feel so awful, so sick, and so guilty. (...) This is simultaneously something that makes me love myself and absolutely despise myself at the same time. And I have no idea what to do about it. I suppose all I can do is keep overextending kindness and hope that one day it’s not for nothing."

Fájdalmasan ismerős, ahogy gondolkodik, nagyon sokáig én is úgy éreztem, hogy adnom *kell* másoknak még egy és még egy és még egy esélyt, akkor is, ha nekem rosszat tett, csak mert egy jó ember ezt csinálja, és én jó ember vagyok; csak mert pontosan éreztem, hogy a másiknak mire lenne szüksége, és nem tudtam megtenni, hogy nem adom meg neki. Most pedig elképesztően felszabadító, hogy nem jön könnyen, de tudok nemet mondani, ha már nem bírom vagy ha úgy tűnik, a száz elpazarolt esély után valaki szeretne egy százegyediket is.

Most már jobban látom, hogy mennyire fekete-fehér ez a gondolkodásmód: csak azért, mert nem kap mindenki mindig esélyt, nem jelenti azt, hogy senki sem kap, és nem jár mindenkinek kedvesség, mert nem korlátlan a kapacitásom. Én ugyanúgy a saját felelősségem vagyok, sőt, inkább, mint mások, és nem attól leszek jó ember, hogy összetörök, miközben mások problémáit oldom meg. (Igen, tudom, hogy volt már erről szó a blogon, azzal, hogy írok róla, egy kicsit magamban is erősítem, mert viszonylag friss változás, és szeretném, ha rögzülne). Ha érzem, hogy valami káros, akkor nem csak annyit tehetek, hogy folytatom, és reménykedek benne, hogy egyszer varázslatosan minden rendbejön (úristen, de sokáig csináltam ezt), hanem van terem arra, hogy változtassak a saját reakcióimon, és legalább magammal egészségesebb legyen a kapcsolatom.

(Ezt meg Rókának sok szeretettel.)

Mindig ugyanúgy

 

Négy év után kapok egy új céges laptopot, úgyhogy a régit megszabadítottam a matricáktól- fura belegondolni, hogy még soha nem maradtam egy munkahelyen ilyen sokáig, és hogy mennyi minden történt azóta (egy csapatváltás, három új vezető, az új csapatomból egyvalaki kivételével teljesen lecserélődtünk, a régiből is csak egy fejlesztő dolgozik még mindig itt).
Kicsit tartok tőle, hogy milyen lesz itthonról újratelepíteni a gépet, sose érzem magam kevésbé IT-snak, mint amikor Linuxhoz kell nyúlnom (bár már közel se akkora a sokk, mint a legelső napomon volt, de még mindig kellő tisztelettel és óvatossággal kezelem, és jó eséllyel 30 percen belül belefutok olyan hibákba, amiről sehol nincs leírás). Utána már csak el kell kezdenem gyűjteni az új matricákat, bár nem tudom, mikor fogok tudni legközelebb eljutni egy konferenciára- olyan, mintha évtizedekkel előtt lett volna az az őszi délután, amikor a Vasúttörténeti Parkban üldögéltünk a napsütésben két Amuse-előadás között. 

JanuArt

 

Akármennyire is nehezen veszem rá magam mostanában bármilyen kreatívkodásra, azért szép lassan gyűlnek az ötletek (és még lassabban, de az elkészült oldalak is). A szomszéd baba miatt átrendezett lakásban már megint mindenhol ott vannak a papírjaim, a kanapén gyűlnek az újságkupacok, a kivágott fotók, linóprintek, az öt különböző notesz öt különböző célra, sőt, mióta van nyomtatónk itthon, a régóta halogatott éves fotóprojektjeimet is láthatom offline formában is (bár még nem tudom, mi fog történni a kinyomtatott képekkel). 

A következő feladat: újra összerakni a linóképet, amit bekeretezve kiakasztottunk a falra (szeretek magammal versenyezni, és most már jobban tudom, hogy mit csinálok, mint tavaly tavasszal). A linómintákat már sikerült sokkal precízebben kivágnom, most már csak fekete festéket kell hozzá találnom a karácsony körül kifosztott kreatív boltok lecsökkent kínálatából, és kezdődhet is a kísérletezés. 

Points in time

Jon Tyson, Unsplash

Ma reggel leszaladtam a Sparba, mert gofrit akartam csinálni reggelire, és végtelenül szürreális volt így indítani a napot, kint lenni az utcán reggel 8 előtt (kint lenni az utcán egyáltalán), főleg amikor belegondoltam, hogy csak egy éve ilyenkor még ez volt a normál hétköznapi rutinom: ébredés, öltözés, irány az iroda, most meg... olyan gyorsan meg tud változni, hogy mi számít normálisnak, de legalább az is egyértelművé vált, mennyivel jobban működik nálam a home office, alig vártam, hogy hazaérjek és visszakanyarodjak a jól bevált reggeli készülődéshez (múlt kedd óta mindennap meditáltam, ez egy új rekord).

Tegnap beleolvastam a régi blogomba, amit még akkor kezdtem, mikor Pestre költöztem, és teljesen olyan, mintha valaki más fejében lennék (amíg szembe nem jött egy poszt, ami ennek a tükörképe, csak egy korábbi időpillanattal, amikor szintén kettéágazott az út, és amiről mára nagyjából el is feledkeztem, szóval mégiscsak kiszámítható vagyok valamennyire). Egyébként valahol jó érzés, hogy akkor még mennyire csak keresgéltem, és mostanra mennyi mindent kibogoztam magammal kapcsolatban, már válaszok és működő megoldások vannak, nem csak kérdések és kétségek (és régebben sokkal többet írtam körömlakkokról).
Szintén tegnap elkezdtük a közös ötletelést tesómmal egy hobbiprojekttel kapcsolatban, és valahol még mindig meglepődök, hogy mennyire felnőtt és profi és rutinos- hat évvel fiatalabb, mint én, ő "a kicsi" a családban, de ezzel együtt is nagyon élvezem, hogy felnőtt-felnőtt módban mennyivel jobban működik kettőnk közt a kapcsolat, mint gyerekkorunkban bármikor. 

Soha nem elég

 

Gigi, Unsplash

A hála után Brené Brown könyvében a következő téma, ami elkapott, a "scarcity" volt (... hiány? szűkösség? nehéz rá megtalálni a jó magyar szót), és hogy a "semmiből nincs elég" gondolata mennyire áthatja a napjaimat (és többek közt mennyire megnehezíti azt is, hogy jobban kezeljem az online töltött időt). Folyton ott lebeg a tudatom küszöbén a "nincs elég időm" és a "klassz dolgokról maradok le", és könnyű elhitetnem magammal, hogy egy sokadik Instagram-frissítés a megoldás rá. Ez azért is jó felismerés, mert a múltkor elkezdett szabályaim nagy részét most még elég jól be tudom tartani: egyszerre max. 5 percem van Instagramon/tumblr-en, és ha lejár az idő, be kell zárnom őket, abbahagytam az olyan oldalak olvasását, amikre csak unalomból/felháborodni jártam vissza, és a blogokra, többek közt a sajátomra is kevesebbszer nézek rá; de koncentráció és akaraterő kell ahhoz, hogy tényleg így csináljam, és ne sodorjon el a megszokás. 

Jó, hogy kicsit belelátok a mögöttes indokokba, mert ha foglalkozok azzal, hogy ne egy teljesíthetetlen álomképet vagy egy irreális elvárást üldözzek folyamatosan, akkor hátha a tünetek is enyhülnek majd, és kevésbé kell magam fegyelmeznem... nehéz egyáltalán észrevenni a pontokat, amikor újra felbukkannak ezek az automatikus gondolatok, és még nehezebb átfordítani őket valami másba, de ha ügyetlenül is, már próbálgatom. Egy teljesen átlagos munkanapon is hajlamos vagyok űzött vadnak érezni magam, aki mindennel le van maradva, és aki nem elég jó- ilyenkor hasznos, ha tudok venni egy mély levegőt, és keresni egy kicsit objektívebb nézőpontot. Az is segít, ha végiggondolom, mit és milyen formában kapok az online töltött időtől, mert nagyon értékes kapcsolatokat, alkotásokat, gondolatokat is tud adni, de nem akkor, ha 0/24-ben lógok rajta, és minden tartalomra lecsapok, amire csak lehetséges. (Egyébként tegnap pont Instagramon jött szembe ez a poszt, meta, de kifejezetten hasznos tippek/nézőpont, és nem olyasmi, ami egy social media-felületen túl sűrűn jelenne meg).

Bro

 

A Zoey's Extraordinary Playlist meglepően jó sorozat, és mióta a második évadban behozták a lány programozók-történetszálat, még jobban szeretem (és legtöbbször egyetértően bólogatok, nálunk az "összes női programozó egyszerre a liftben" szám maximuma három volt, most éppen kettő. De az "itt mindenkit bro-nak hívunk" is ismerős, a csapat kollektív megszólítása többnyire a "srácok". Nem, nem tudok rá jobb kifejezést, és együtt tudok élni vele- de akkor is). 

Most már nem annyira fura, de amikor a legelső csapatomban kezdtem egyetlen lányként, hét viszonylag összeszokott pasi között, azért lehetett érezni a feszengést, és még most is előfordul olyan, főleg a csapatépítő kocsmázások alatt, hogy kilógok, de azért összességében teljesen jó a helyzet, szakmai szempontból sose éreztem, hogy előny, hátrány, vagy egyáltalán szempont lenne, hogy lány-és-programozó vagyok, szerencsére a tudás többet számít, mint bármi más. Ettől függetlenül nagy álmom, hogy egyszer majd segíthessek tizenéves/egyetemista lányoknak, akiknek ugyanúgy, ahogy nekem, sokáig eszükbe se jutna, hogy ezzel is foglalkozhatnának, pedig szuperek lennének benne.