Wish

View this post on Instagram

A post shared by Gemma Correll (@gemmacorrell)

Like a spider on an icicle

 

Mióta ittam egy pálinkát a torokfájásomra, nem megy ki a fejemből Miles Kane hangja (mi az összefüggés? nagyon jó kérdés), úgyhogy lehet, hogy ez az este a TLSP-koncertekkel fog eltelni, mert ha egyszer már elkezdtem, nehéz abbahagyni (Olso, Rock en Seine, egy kis Bowie, Cactus, plusz nem kiborulni, hogy Szigeten legalább egyszer én is ott lehettem volna...)

Egyébként ez volt a túlélési módszerem ma délelőttre is, amíg itt voltak B. szülei: irány a konyha, EYCTE max hangerőn, és egy bonyolult süti, amivel eltelik az ebédig hátralevő idő, és minimumra korlátozódik a beszélgetés, főleg a "valaki nagyon ki fog akadni"-témák lehetséges száma (bár gonosz vagyok, és Bill Gates-t én hoztam szóba, onnantól már csak hátra kellett dőlnöm, és elővenni a metaforikus popcornt). Úgy érzem, lassan készen állok egy kanapéra korlátozódó exkluzív szilveszteri builra- tavaly pont ugyanezt csináltuk, csak kicsit rosszabbul éreztem magam miatta (és lényegesen fáradtabb voltam), idén nem is kérdés, hogy lehet így is, sokkal alacsonyabbak az elvárásaink, és kisebb a kimozdulási kényszer.

És oké, szörnyű minőségben (azóta megtaláltam 720p-ben is), de már fent van Youtube-on a teljes 2016-os Sziget-fellépés is, még átgondolom egy kicsit ezt az "5 évet visszautazni a múltba"-kérdéskört, mert azt nem vettem eléggé számításba, hogy 2016-17 környékén hány bakancslistás koncertet pótolhatnék be... Nem lehetne úgy, hogy választok mondjuk 5 konkrét időpontot, amikorra visszalépek? (Persze ilyenkor kezdődnek a "ne találkozz önmagaddal, ne változtasd meg a múltad"-jellegű gondok, de talán megérné a kockázatot.)

Not the planet/ not spinning

 

Random kérdések, vol2:

Not the fire lapping up the creek

 

Még 3 oldalnyi van hátra abból az 50-ből, amit valamikor nyár elején kezdtem el az art journalhoz használni, és klassz lenne még idén befejezni... de nem akarom erőltetni, élvezem ezeket a lusta, délig-köntösben-üldögélős köztes napokat, és csak most érzem igazán, hogy mennyire kimaradt idén a hosszabb szünet (nem tudom, hogy csináltam, de a szokásosnál is jobban elpárologtak a szabadnapjaim, valószínűleg "elegem van mindenből"-péntekekre, amik nem sokban különböztek a sima péntekektől).

Ezen kívül olyan nagyra törő terveim vannak még szilveszterig, mint egy utolsó kör kenyérlángosos-forralt boros szombat este, pár kör online társas, mielőtt megszületik a kvízcsapat másik felének a babája, végre elverni B.-t Robbanó cicákban, és túladagolni magam Josh Klinghoffer karanténvideóiból; ha közben esetleg egy Éviránytű is belefér, annál jobb. Addig is, Tumblr-en találtam ezt a kérdéssort, ami kevésbé jelentőségteljes, de nagyon aranyos és random kérdések vannak benne (valószínűleg nem végzek most mind a százzal, de mondjuk legyen az első fele) :

Memories

 

Két éve ilyenkor... még nem csak hogy ki lehetett menni a lakásból, de éppen a vonatról néztük az elsuhanó birkákat úton Glasgow-ból Edinburgh-ba, az egyhetes skót karácsonyi utunk közepén. Akkorra már rengeteget sétáltunk a környéken, de kipróbáltuk a cuki pici narancssárga metrót és az emeletes buszt is Glasgow-ban, vettünk a Waitrose-ból hozzávalókat egy hagyományos angol karácsonyi vacsihoz, rájöttünk, hogy december 25-én rajtunk kívül esetleg csak a többi turista merészkedik ki otthonról, B. kicsit ráfüggött az Irn Bru-ra, volt köd és szitáló eső és még egy kis napsütés is, rengeteg hangulatos téglaház és ecetes-sós chips, és csak biztosabb lettem benne, hogy igen, tudnék ezen a helyen élni. 

Ez volt az egyetlen év, amikor belevágtam a December Daily-be (bár nem a "hivatalos" alapanyagokkal, hanem a saját stílusomban), minden egyes napról van egy olyan oldal, mint azok ott fent, fotókkal, belépőjegy-térkép-újság kollázsokkal, és bár emlékszem, mennyi meló volt főleg a skót időszakot rendesen dokumentálni utólag, most annyira szuper átlapozgatni (nemcsak a külföldi-kalandos része miatt, ugyanúgy irigykedek az akkori önmagamra a koripályán töltött délután vagy az irodai nagy tárgyalóban falra vetítve csapatostul végignézett Igazából szerelem miatt). Idén egy kicsit gondolkodtam rajta, hogy újra megcsinálom- idő lett volna rá, csak megörökítendő esemény nem annyira, és bár ez az év elég egyedi volt, nem biztos, hogy minden apró részletre szeretnék majd később visszaemlékezni. Annyi jó azért van benne, hogy végre (a Pestre költözés óta először) karácsony mindhárom napját itthon tölthetjük, és tegnapra már kezdett átjárni az a hangulat, mint régen, tizenévesen, amikor végtelennek tűnt a két ünnep közti időszak, és amikor csak összegömbölyödtem a legújabb Harry Potterrel és egy nagy kupac szaloncukorral a kanapén. 

Egyetlen dologba kezdtem csak bele, de csak azért, mert reggel elkapott a hangulat: meg akarom keresni a 2021-es év szavát. Évek óta csinálom már végig az ötnapos szókereső időszakot december végén, több-kevesebb sikerrel: 2019-re a "shine" tökéletes volt, sokszor járt a fejemben, segített döntésekben; 2020-ra viszont a "movement"-et választottam, de nam voltam teljesen biztos benne, és nagyjából januárban teljesen meg is feledkeztem róla. Mostanra van egy-két ígéretes jelöltem, folytatom tovább a második napi feladattal, és ha jól csinálom, már szilveszter előttre meg is lehet a végleges (még mindig nem merek 2021-re igazán tervezni, de a szó és egy kis iránymutatás jól jöhet, bárhogy is alakul az év). 

Karácsonyi...

 

Prachi Palwe, Unsplash

... kacsamáj és kajakóma (életem steakjét sütöttem tegnap, örök hála, SortedFood, és a kicsit módosított steakszószért is, az eddig még soha nem sikerült, most egész közel járt az éttermihez; azóta se vagyok éhes, és soha többet nem is leszek)
... küzdelem (csak összehoztuk a családi-hagyomány Scrabble-t, online, mobilappból és nem magyarul, de ez nem állíthatott meg; és tesóm nyert, de egy nagyon NSFW utolsó pillanatbeli megoldással- szerencsére a C-t sok izgalmas angol szóban fel lehet használni)
.... különkiadások (imádom a brit tv-műsorokat, amikor két éve kijutottunk Glasgow-ba karácsonykor, az út sok fénypontja közül az egyik az volt, hogy a sima, hétköznapi tv-ben nézhettem Bake Off-ot, Would I Lie to You-t és Big Fat Quiz-t, amit itthonról csak külön küzdelmek árán lehet elérni; és most újra van mindegyikből karácsonyi rész, és zseniálisak, és hát ez... a kedvenc podcastem egyik kedvenc részének a karácsonyi továbbkövetése, tökéletes)
... kiakadás (tudom, tudom, ki akar futni karácsonykor... ha békén hagytam volna a futópadot jövő hétfőig, csak akkor jöttem volna rá, hogy nem működik, és akkor tudtam volna mit kezdeni vele, most csak várhatom, hogy mikor juttathatom vissza a harminckilós, óriási dobozt az alzának, hogy hozzák rendbe)

Boldog karácsonyt!

 

Getting there

 

Racim Amr, Unsplash

Akármennyire is erőltetem, nem tudok egyszerre hatékony lenni és karácsonyra hangolódva kisimulni; így, hogy még a mai is munkanap, kénytelen vagyok holnapra halasztani az igazi rákészülést, mert most nem működik, akármilyen szögből is nyúlok utána. Legyen akkor a mai egy sima kedd, esetleg egy kis extra csillámos bronzszínű festékkel és egy-két lopva megevett szaloncukorral, így a szürkeség is elviselhetőbb, és a teendőlista is lényegesen rövidebb. 

Hosszú kihagyás után újra előkerült a linómetszés- valamiért elkapott, hogy karácsonyra szeretnék egy pár képet csinálni így, lehetőleg valamilyen fémszínű-csillámos festékkel. Előástam a cuccokat hozzá (és közben lomtalanítottam a már két fiókot elfoglaló kreatív raktárkészletem, megnyugtató, hogy évekre elég kenős ragasztóm van, meg vagy kétféle olyan ceruzakészletem, amivel végre meg kellene tanulnom bánni), és gyorsan kiderült, hogy a vágás még mindig elég jól megy, nem felejtettem el az egészet (és a vastag munkáskesztyű miatt a sérülések nagy részét is megúsztam), de a nyomdázás része továbbra is problémás, a bronzszínű festék, amihez nagy reményeket fűztem, használhatatlanul sűrű, és egyébként is, soha nem lesz tökéletes a lenyomat... Tegnap valószínűleg kicsit sokat lógtam instagramon, de legalább megvilágosodtam, hogy mit csináltam rosszul, ráadásul már jó hosszú ideje- és ki hitte volna, így már jó a festék, és majdnem tökéletes a végeredmény. 

Ma még próbálgatom egy kicsit (csak érjen már véget a munkaidő), és ha minden jól megy, holnapra fülbevalós szarvasok lesznek kiaggatva a lakásban mindenfelé:

Checking it twice

 

David Wright, Unsplash

Akármennyire is szerettem volna elkerülni, hogy a karácsonyi készülődésből egy végtelen to do-lista legyen, csak sikerült belecsúsznom, és ha már ez a része elkerülhetetlen, próbáltam legalább jól csinálni: pénteken váratlanul stresszmentesen tudtam venni csomagolópapírt, szombaton tartottam egy net-és-édesítő-detoxot (a cukormentes szaloncukor-kóstolást is sikerült mostanában túlzásba vinni, nem csak az online töltött időt, és mindkettőtől jó volt ellépni egy kicsit), így maradt egy csomó időm befejezni az egyetlen s.k. karácsonyi ajándékot, tegnap délután be is csomagoltam mindent, miközben szólt a Fran Palermo a bauxitbányából (ugyanúgy, ahogy a Platon Karataev új számai, a Crocodile Juice Bar is rákerült nálam az idei évet legjobban felidéző és legtöbbször újrahallgatott dalainak a listájára, és nagyon fura volt élőben hallani- annyira remélem, hogy már csak pár hónap választ el egy-két igazán szuper koncerttől). 

Ma reggel nem tudtam visszaaludni, inkább átugrottam a postára a saját karácsonyi ajándékomért- jellemző, hogy ha teljesen lazán veszem, és az se okozott volna különösebb drámát, ha csak valamikor januárban esik be, 3 nap alatt ideért a könyv Angliából (bár a postás meg se próbálta ideadni, pedig tényleg *mindig* itthon vagyunk, csak a cetlit hagyta itt róla), és még a kettőnktől közösen egymásnak adott társast is sikerült elhozni hétvégén (már csak a neve miatt is ki akarom próbálni ezer éve, ki ne szeretne karácsonyra robbanó cicákat...?), úgyhogy a Karácsony- Ajándékok szakasz pipa, most jön a Karácsony- Kaja. 

Nálunk nem az általában megszokott volt az ünnepi menü, anya csak ritkán engedett be halat a háztartásba, és csak akkor, ha ő előtte messzire menekülhetett a konyhától; egyikünk se volt odáig se a mákos, se a diós sütikért (nagymamám kakaós bejglije viszont azóta is hiányzik) vagy a töltött káposztáért, B. családjában viszont kihagyhatatlan a halászlé, és mindkét féle bejgliből van egy csomó.
Azóta már kialakult, hogy a kettesben töltött 24.-i vacsin tatár beefsteak az előétel (szigorúan étteremből), steak és B. apukájának a titkos receptje alapján készült fűszervaj a főétel, a tökéletes desszertet pedig csak tavaly találtuk meg: mindig is a kedvenc édességeim közé tartozott a profiterole, de korábban sose mertem vele itthon kísérletezni, pedig nem olyan nehéz, nagyon látványos lesz a végeredmény, és szuperül cukormentesíthető.  
Így, hogy nem utazunk sehová 25-én se, lesz egy online ebéd (és remélhetőleg a szokásos Scrabble is valamilyen netes formában) az én családommal, utána egy vacsi B. családjával (nagyon cuki, a nagymamája kapott egy tabletet, úgyhogy őt is próbáljuk rávenni, hogy csatlakozzon). 
Erre a két napra már jóval korábban írtunk egy bevásárlólistát, és szerencsére sikerült online megrendelni az alapanyagokat, 23-i kiszállítással a cukormentes bejgliket, 24.-én délelőtt pedig az étteremből előrendelt halászlé és tatár beefsteak is érkezik. Persze már gyűlik a lista, hogy mit hagytunk ki eredetileg, de remélhetőleg még bele fog férni egy kör bevásárlás, utána pedig már csak a lakásdíszítés és a karácsonyfa marad.

Az egyetlen aprócska problémám a karácsonyi hangolódással, hogy ma és holnap még dolgoznom kell, bár home office-ból, és a csapat nagy része már szabin van... nem hiszem, hogy extra hatékony leszek, de azért csak nem engedhetem még el teljesen. Az évtervezés következő felvonását így halasztottam a két ünnep közöttre, akkor már talán tisztábban fogok látni (bár mióta kijelentettem, hogy fogalmam sincs, milyennek szeretném 2021-et, azért pár óvatos terv már felbukkant, és egy január 4-én kezdődő tanfolyamra is jelentkeztem, úgyhogy végül is máris van mit várni, ami meglepő fordulat). 

Grr

 

Deva Williamson, Unsplash

A tegnapi volt az a nap, amikor a hosszas vadászat után végre a Tescónál megtalált háromféle cukormentes szaloncukor közül egyet nem hoztak ki, kettőt lecseréltek (soha többet Tesco házhozszállítás); amikor hibát hibára dobott a kód, és az egész délutánom szétesett; amikor hívott az egyetlen olyan ember, akinek blokkolva van a száma; és miközben én a korábbiakat valamennyire kiegyensúlyozó spontán megszerveződött társasozásba merültem este, B. mosogatása közben eldugult a lefolyó először a konyhában, utána a fürdőszobában is, elöntött mindent a visszafolyt víz, és hivatalosan is elértük a mélypontot. Az csak hab volt a tortán, hogy nagyon régóta először képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam és gondolkodtam és forgolódtam tovább... csendben reménykedek, hogy a mai ennél csak jobb lehet, de még nem vagyok biztos benne. 

2020 eddig

 

Elena Mozhvilo, Unsplash

Róka-féle Évösszegző egy nagyon-nagyon hosszú bejegyzésben

just... stuff

 

Tegnap sikerült egy egész jó kenyérlángos mellé életünk forralt borát főzni (száraz vörösborból! cukor nélkül!), egész este elképesztő illata volt a konyhának, és ma reggel borban párolt alma volt a feltét a zabkásához, meg tudnám szokni- jövő hétvégén még pont belefér egy ismétlés, de nagyon fura belegondolni, hogy 11 nap múlva már karácsony.

Végigszenvedtem az első futásomat (utoljára valamikor... augusztusban voltam? az év második felében  sikerült elég durván elhanyagolnom), és egyelőre nem jöttek fel panaszkodni az alattunk lakók, hogy az agyukra megy a zaj, remélem, nem vészes, amennyi lehallatszik belőle (akárhogy is kerestem előtte, nem volt olyan tesztvideó online, ahol a hangja is hallatszott volna, azt mondták róla, hogy egy jógaszőnyeget érdemes aláteríteni, de mindenki állította, hogy szuper csendes, lakásba okés). Mindig egy kicsit rosszul érzem magam, amikor valamilyen műszaki cuccot veszek, B. szuper alapos és minden részletre kiterjedő elemzéséhez képest nekem csak pár alapkritériumom szokott lenni, és ha valami megfelel annak, és belefér árban, jöhet is (és próbálom a minimumon tartani őket, bár idén a lakást egyben irodának, konditeremnek, kávézónak és cukrászdának is használtuk, ami azért kicsit megdobta a cuccok számát). 

Év közben próbáltunk alkalmazkodni, de azért átmenetire beredezkedni, mert nem annyira lehetett látni, meddig kell mindkettőnknek itthonról dolgoznia - ahogy most áll a helyzet, valószínűleg mindkettőnk munkahelye megszünteti az irodába bejárást, úgyhogy lassan itt az ideje végiggondolni, mi kell majd ahhoz, hogy kényelmes is legyen, ne csak kibírható (és hogy szegény másfél szobás albérlet ne nézzen úgy ki, mint egy bútorraktár). Szerencsére kávéfőzőben már szintet léptünk, szóval a legfontosabb adott, de valószínűleg vannak még pontok, ahol javíthatunk rajta, az igazi megoldás hosszabb távon pedig úgyis egy eggyel nagyobb lakás lesz. 

Cheers

 

Aaron Burden, Unsplash

Nagyjából már el is felejtettem, milyen az, amikor begyorsulnak az események, és nincs időm gondolkodni-  de ma nagyon élvezem, hogy végre *történik valami*, haladunk a karácsonyi menü-előkészületekkel, reggel félálomban beugrott az első használható ajándékötletem (nagyon korlátozott a lista, hogy kiknek kell egyáltalán, és semmi kötelező, inkább csak gesztusértékű apróságok, amiket itthonról is meg tudok oldani, komolyabb bevásárlókörút kizárva), és ott vár a friss, ropogós futópad a nappaliban (összehajtható, most a kanapé mögött bujkál, de elég stabil, és nem nagyon hangos, le is gyalogoltam az első 40 perces adagomat, elképesztően elszoktam a mozgás minden formájától, mi lesz itt, ha visszaállok a futásra...?).

Tegnap este koccintottunk egy csomó mindenre, és mint kiderült, B.-vel elképesztően kijöttünk a gyakorlatból, másfél pohár pezsgővel sikerült magunkat bölcsészre inni; és így valamiért jobb vagyok a társasjátékokban (ahol teljesen érthetetlenek voltak a szabályok, ott a többieknek is, pedig amennyire tudom, ők lényegesen józanabbak voltak nálam). Egy kicsit szenvedett az online felület, de még mindig a társasozáy az egyik kedvenc közösségi karantén-tevékenységem, kb. 90%-ban hozza azt, amit egy élőben végigjátszott este. Ma este forralt borral és online Tesco Discóval folytatom, és közben arról álmodozok, hogy ezt az első sorból, nem egy képernyőn át hallgatom (hátha majd jövőre...)

The road ahead

 

About Maps, Unsplash

Az elmúlt két napban blogbejegyzés-írás helyett Róka évértékelőjét töltöttem. Próbálom nem túlgondolkodni, és elég jól haladok vele (lassan eljutok a feléig), de nehéz belátni az elmúlt időszakot- biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek szürreális volt, egyszerre sűrűbb és légüresebb, mint korábban. Kevesebb volt a zaj és a nyüzsgés, jobban oda tudtam figyelni arra, ami tényleg fontos; de kiesett csomó olyan dolog is, amit magamtól biztos nem akartam volna elengedni, és zavar, hogy nem volt választási lehetőségem. 

Elég sok olyan időszak volt, amikor csak a túlélésre játszottam, csak a következő nap legyen meg, aztán az azutáni, és az onnan kizárt érzések most kezdenek szép lassan utolérni így, hogy lazíthatok végre. Nehéz szétszedni, hogy mit aggódtam túl feleslegesen, és mit kezeltem jól, mert volt rengeteg olyan helyzet, ami tényleg, objektíven is rohadt nehéz volt, olyan is, ami nehéz volt, de nem érintett személyesen is, és olyan is, amikor én voltam rossz állapotban, és kiakadtam olyasmin, ami egy normálisabb időszakban nem lett volna nagy szám. 

Szükség van rá, hogy végiggondoljam, feldolgozzam, ami történt; és főleg arra, hogy amennyire lehet, megtervezhessem a következő időszakot, leszűrve a tanulságokat, és megtalálva azt, ami működött, jobb lett, meg akarom tartani. Jó lenne, ha ilyenkor bezárhatnám magam egy toronyba vagy kellemes kis kávézóba, amíg nem végzek vele, de lehet, hogy az se árt, ha elhúzódik, néha szünetet tartok, forraltborozós-kenyérlángosos itthoni karácsonyi vásár-estét tervezünk az erkélyre, vagy belehallgatok az új, közösségi támogatással elkészült Middlemist Red-lemezbe, vagy bármi más apróságot találok, ami minden nehezítő körülmény ellenére feldobja a napom. 

plan plan plan

 

Alexander Schimmeck, Unsplash

Közeledik az év vége, lassan kezdenek befutni az évtervezők- mindkettőt nagyon szeretem, de... amikor jobban belegondolok, már az idei év megtervezése is borult tavaly decemberben, a költözés miatt túlságosan kifacsart voltam ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak, és először csak januárra söpörtem át minden ilyesmit, aztán szépen ki is maradt az egész.
Lehet, hogy nem is baj, így is fel-felbukkannak nem felhasznált koncertjegyek, nem véglegesített évforduló-ünneplő-külföldi-utak, üresen hagyott határidőnapló-oldalak, egy csomó minden emlékeztet arra, hogy mi nem tudott megtörténni- és legalább ennyi olyan dolog van, amire sose számítottam volna, és mégis belefért az idei évbe, új hobbik, nagy önismereti kanyarok, rendberakott területek... szóval idén összességében mégse lenne olyan rossz valamilyen módon végiggondolni, mit sikerült mégiscsak elérni, és főleg azt, hogy merre tovább.

Az elmúlt pár héten nagyon allergiás lettem minden önismereti témára, cikkre és feladatra, de szerencsére ahogy múlik a túlterheltség, úgy jön vissza a motivációm, és bár a bekuckózás és gondolataimba mélyedés max. úgy tud megtörténni, ha átülök az egyik kanapéról a másikra, azért szeretnék belekezdeni valamilyen összegzésbe. Már csak amiatt is, hogy ne csak túlélés lehessen ez a tél, ne csak kibírni próbáljam azt, ami nagyon korlátozott, és már az újdonság varázsát is elvesztette, és ne csak ismételni próbáljam azt, ami tavasszal bevált, de lehet, hogy most nem a legideálisabb.
Ha legalább odáig eljutnék gondolatban, hogy mit szeretnék (azon kívül, hogy kimenni a lakásból...), mi fontos annyira, hogy a nehezített pálya ellenére is megpróbálkozok vele, és mi az, amihez pont most lettek ideálisak a körülmények és szűnt meg a figyelmemet elterelő háttérzaj, ha legalább körvonalaiban el tudnám képzelni az időszakot, ami következik... talán úgy jobban élvezném a belassult decembert és a karácsonyi pihit is.

Potato

 

Matthew Henry, Unsplash

Ahhoz képest, hogy mennyire tartottam a csütörtöki egész napos tervezéstől és a pénteki feladataimtól, már kellemes év vége-hangulat lengi be a csapatot és a munkatempót (vagy csak én tartok itt fejben, és azért vagyok kisimultabb), de egész kibírható volt, ha nem is szuper inspiráló.

Munkán kívül pedig az az egyetlen felmutatható eredményem, hogy lassan kezdek telítődni a kanapén-ülve-netezés műfajjal, de végre volt elég időm ráhangolódni az Anne with an E-re, az első évadot be is fejeztem tegnap (imádtam a könyveket- a legelsőt valamilyen általános iskolai versenyen nyert könyvutalványból vettem meg, és rettenetesen büszke voltam magamra; rengetegszer újraolvastam, nem is értem, miért csak most jutottam el a sorozatig), és az új Taskmaster-társaságot is egyre jobban megszerettem (kár, hogy már csak két rész, és vége is az évadnak). 

Hétvégén nagyjából ugyanezen a fordulatszámon akarom folytatni, esetleg egy újabb kör a zselés-szaloncukor-kísérletezésből (keményítővel és pektinnel próbáltam, de zselatinnal is szeretném megnézni), és vasárnapra egy régóta tervezgetett sörös-mustáros-húsos pite, de egyébként nem akarok kifejezetten hasznos lenni, és messziről se akarok to do-listát látni legalább hétfőig. 

Online Mikulás

 

Pierre Bamin, Unsplash

Az elmúlt években mindig készítettünk B.-vel egymásnak Mikulás-csomagot, és bár azt hittük, hogy a cukormentesség a fő nehezítés benne, idén ráadásul még csak személyesen se lehet nézelődni, és a meglepetés se az igazi úgy, ha futárok hozzák. Inkább műfajt váltottunk, és közösen választottuk volna ki, hogy mit szeretnénk... ha nem feledkeztünk volna meg az egészről tegnap estig, esélytelenné téve, hogy bármi is ideérjen hatodikáig. Mindegy, ez egy ilyen év, nincsenek túl magas elvárásaink. 

Tegnap azért annyit még sikerült leszervezni, hogy a Sovány Vigaszból hozzanak sütit a hétvégére- mindkettőnk kedvenc cukormentes cukrászdája, ötletem sincs, hogy csinálják, de szuperek az ízek, a kínálat nagy része mindenmentes, és végre, végre valahol van a diós-mákos bejglin túllépve gesztenyés és nutellás is. És még szerencse, hogy Aly kommentje eszembe juttatta az Endorfine-t, mert nem tudom, eddig hogy nem vettem észre, de van webshopjuk, amin valószínűleg ott fogok lógni december végéig, és végigtesztelem az étcsoki-kínálatukat meg a szaloncukrokat. 

Egyébként a karácsony is valami hasonló lesz az ajándékok tekintetében- megbeszéltük, hogy egymásnak most nem adunk se apróságokat, se nagyobb dolgot, mert pont az izgalmas, nézelődős, ráhangolódós, vadászós, meglepetés-találós része vész el azzal, hogy nem nagyon mehetünk ki a lakásból; veszünk egy társast, meg összerakunk egy szuper karácsonyi vacsorát, ha sikerül, és majd jövőre folyt.köv. Családtagok már kérdezték, hogy mit szeretnék kapni, de őszintén, fogalmam sincs- eljött az a pont, amikor már annyira szeretnék kiszabadulni itthonról, és csinálni dolgokat, hogy a tárgyak nagyrészt elveszítették a varázsukat.  

Wandering

Múlt héten, amikor még nagyon read only-üzemmódban léteztem, de azért már próbáltam magam kirángatni a mélypontról, kétszer is átsétáltam az Orczy-kertbe, ami a természet+kevés ember legjobb kombinációja a környékünkön (és pont olyan messze van, hogy érezhető a kiszakadás a szokásos kis karantén-körből). 

Elsőre még inkább stresszes volt az egész, kellett hozzá a második próbálkozás és a váratlan kora délutáni napsütés, meg az, hogy kikísérletezzem a tökéletes párásodásmentes maszk-elhelyezkedést (régi hiányzott ennyire a kontaklencsém...), és megtaláljam a leginkább pillanathoz illő zenét (azért a maszk mögött nagyon nevettem, amikor Alex azt énekelte, hogy "No one's on the streets/We moved it all online... as of March"), de másodjára már voltak jobb pillanatok, észrevettem az ősz végi színeket, az épületablakban tükröződő felhőket, és a szélben kavargó leveleket (fura, hogy amennyire nehezíti a mindfulnesst a telefonom általában, annyit segít ilyenkor a városban mászkálás közben észrevenni, hogy mi van körülöttem, ha csinálok róla pár képet). 

Floating

 

Bram, Unsplash

Tegnap megkaptam azt a Slack-üzenetet, amire hetek óta várok: kész a projekt (legalábbis nekem nincs több feladatom vele), hátradőlhetek, kifújhatom magam, levonhatom a tanulságokat (és kezdhetem kiválasztani a futópadot). Valószínűleg lesz még ilyen jövőre is, és szeretnének még dolgozni velem, ami szuper hír, de ami még jobb, hogy addig biztos van pár hét szünet. 

Hirtelen nem is tudtam, mit kezdjek a rám szakadt szabadsággal, nem számítottam arra, hogy ekkora eufóriával jár a tudat, hogy
- újra szabadok a hétvégék és nyugisak az esték,
- nem motoszkál ott mindig a fejemben egy vagy több megoldhatatlannak tűnő probléma, amit kerülgetek egy ideje,
- nem kell folyamatosan időbeosztást terveznem és újraterveznem,
- és nem kell ehhez képest hátrébbsorolnom minden mást.
Csak eldőltem az ágyon, néztem, hogy lesz egyre sötétebb a délutáni ég, élveztem azt, hogy a következő pár órát olyan értelmetlenül tölthetem, amennyire akarom, és nem kell előre tudnom, mit fogok csinálni egy óra vagy két nap múlva. 

És a tanulságok, gyorsan és vázlatosan:
- bölcsességfog-műtét után hagynom kellett volna legalább plusz egy hét pihenést, nem rögtön belevetni magam, akkor most kevésbé lennék szétesve és lemerülve
- nagyon fárasztó - és nagyon hatékony-, ha egy konkrét feladat miatt, határidőhöz kötve kell teljesen kezdő szintről megtanulnom egy új programnyelvet
- hiába jön ki a matek, a vártnál sokkal nehezebb ezt a heti 20 órát beépíteni minden más mellé: nagyon kemény mindkét hétvégi napot munkával indítani, és még keményebb egy munkanap végén, 7-8 körül koncentrálni
- a szakmai önbizalmamat rendesen megdobta, hogy sikerült ezen a területen is fejlődnöm, de még mindig túl magasak az elvárásaim magammal szemben, és nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy segítséget kérjek

Hangolódás

 

Liviu C., Unsplash

Nektek mi a kedvenc, nem kimondottan vagy csak majdnem karácsonyi, de ráhangolódó zenétek? Én rettenetesen kiszámíthatóan még mindig az Igazából szerelem dalait kezdem el hallgatni így december elején, és még mindig működnek (akkor is, ha a film varázsa már eléggé megkopott). 

Szerencsére amíg teljesen elmerültem a munkában és még több munkában, B. mindent megtett azért, hogy a lakást átjárja az ünnepi hangulat, fényfüzér került a legtöbb ablakba, koszorú a tévé felé, hoztunk két minituját, és leporoltuk az adventi koszorút is - viszont a cukormentes adventi naptárakra nekem sikerült lecsapnom (az előző években sk. adventi naptár volt, mert még mindig egyszerűbb 24 diab. édességet becsomagolni, mint olyat találni készen, amit mi is ehetünk, de most szerencsénk volt), és ma reggel már ezzel indítottuk a napot - hiába cukormentes, hiába étcsoki, pontosan olyan íze van, mint gyerekkoromban :) 

A cukormentes szaloncukor-kínálatot már alaposan feltérképeztük, a Stühmer és a Szamos is elég jó dolgokat csinál, de iszonyúan drágán, és egyébként is, nekem *a* szaloncukor zselés, ezért hétvégén elkészült az 1.0-s narancsos-mangós házi szaloncukorból az első adag (szigorúan édesítő nélkül, 85%-os étcsokival bevonva), aminek az íze szuper, de a külseje még nem volt túlságosan rendezett (ettől függetlenül másnap reggelre már nem sok maradt belőle).
Most már a hűtőben vár a következő adag, ez már nem egy tömbben, hanem jégkockatartókba adagolva, és keményítő helyett pektinnel sűrítve, hogy kevésbé puding, és inkább zselé legyen az összhatás- karácsonyig még lesz időm kikísérletezni a tökéletes verziót belőle.

Még a Netflixnek is sikerült hozzájárulnia a maga módján a hangolódáshoz- eddig még nem tudtam jó saját gyártású karácsonyi filmet elcsípni náluk, idén már nem is keresgéltem, de feldobott egy nagyon cuki norvég sorozatot, amit tegnap be is fejeztem, és van egy másik is, ami egész ígéretesnek tűnik. 
Nem pótolja a városligeti koripályát vagy a Bazilika előtti forralt bort és az ajándékvadászat izgalmát, de egy kicsit azért segít. 

Nov +1

 

Projekt: célegyenesben

Munka: egy hét betegszabi után is pontosan ugyanannyira vagyok demotivált, mint előtte

Munkanapok karácsonyig: 16

Átlagos lépésszám az elmúlt héten: 4000

Átlagos lépésszám egy héttel előtte: 5 (na jó, valahol 1000 körül, de nevetségesen kevés)

Amit venni fogok a projektes pluszpénzből: futópad

Amit vettünk múlt héten, és megdobta a boldogságszintünket: gofrisütő
Ahol most lenni szeretnék: faház, hegy teteje, messze a civilizációtól (az se baj, ha nincs net)

Ahol most vagyok: a nagyszobában (miután áthoztuk ide az ágyunkat és az íróasztalt, mert tegnap az énektanár szomszéd hazahozta az újszülött babáját, és a hálószobánk megszűnt hálószobaként működni)
A hétvégén befejezett art journal-oldalak száma: 3 (ez kb. 300%-os javulás a korábbihoz képest)

A hétvégén befejezett portrék száma: 0 (de már elkezdett hiányozni, ami jó jel)

Öncenzúra

 

Artyom Kabajev, Unsplash

Eldöntöttem, hogy mindegy, mit, de írok, legalább lesz valamilyen lenyomata ennek a fura időszaknak. Írtam, visszaolvastam, átfogalmaztam, megint visszaolvastam, töröltem- nagyrészt nyafogás, nagyrészt ugyanaz, mint eddig. Azt is eldöntöttem, hogy pozitívabb leszek, jó gondolatok, célok és motiváció, mert egy ideje a túlélésre rendezkedtem be, ami megnehezíti, hogy élvezzem is a napokat, ne csak kibírjam. 

Máskor azért szoktam látni, hogy hol csúszok el, és min lehetne javítani- most csak annyit érzek, hogy sok, minden túl sok, túlterhelt vagyok, és túl fáradt, minden csak követeli az energiámat, de semmi nem tölt vissza, semmi nem könnyebb vagy gyorsabb, mint lehetne; és most fájdalmasan hiányzik az a koncentráció, amivel tavasszal elviselhetővé tudtam tenni magamnak az itthonülést. Most nem tudok ezzel foglalkozni, mert mindig van valami sürgősebb, amit feltétlenül meg kell oldani, mielőtt lazíthatok, és mire eljutok a lazításig, már nem tudok semmi mást csinálni a legalacsonyabb energiaszintű, leginkább kéznél levő dolgokon kívül. Nem figyelek befelé se, elmaradoznak a reggeli meditációk, az időben fekvés, a normális kaják, a keretek. 

Nincs megoldás, de azt érzem, hogy bele kell nyúlnom a sorrendbe, mert nem akarok visszacsúszni a korábbi, szürke-hétköznapok-mikor-lesz-már-hétvége állapotba.

All Alone

 

Mióta otthon kell maradnunk, olyan érzésem van, mintha rengeteget lennék egyedül- pedig mindketten home office-ban dolgozunk, még ha másik szobából is, szóval öt perces boltba leszaladásokat leszámítva inkább kettesben vagyunk (és hármasban, ha a szomszédot is beleszámoljuk, akinek az egész napos telefonálása és/vagy éneklése a mindennapi háttérzaj).  Ezért is ma, amikor B. családostul átugrott a tesójáékhoz, én pedig végre tényleg, 100%-ban egyedül lehetek, kifejezetten élvezem- jó érzés nem alkalmazkodni senkihez, csak lenni egy kicsit, csendben vagy éppen ordító Foo Fighters mellett, délben kick-boxolni, sütit ebédelni, a kanapén fekve hallgatni felváltva a tutorialvideót (mert a munkát azért nem tudtam 100%-ban elengedni, csak valamennyire visszavenni belőle) és a Bake Off egy korábbi évadát. 

Még az se zavar, hogy nincs is négy óra, és már sötétedik egy kicsit- hátha utolérem végre a fix 2-3 hónappal elcsúszott időérzékem, és nem csak december 20. körül fog leesni, hogy villámgyorsan rá kell hangolódnom a karácsonyra, különben egy pillanat alatt vége is. Most jó az őszben még egy ideig, belassítani, amennyire lehetséges, hagyni leesni dolgokat, ha már ennyifelé úgyse tudok igazán figyelni, nem megtervezni a jövő hetet vagy hónapot, csak befészkelődni ebbe a pár órányi szabadságba. 

I'm breathing in this silence / Like never before

 

Oké, ez így nem mehet tovább, teljesen le fogok szokni a blogírásról, pedig hiányzik, de mostanában arra se szokott lenni se időm, se energiám, hogy legalább végiggondoljam a napjaimat/érzéseimet/bármit, csak megyek előre, és számolok vissza a projekt végéig - T-2.5 hét, a stressz-szint lassan eléri a maximumot (és még csak nem is kívülről jön, egyedül a saját elvárásaim okozzák, meg az, hogy egy vadiúj programnyelvvel kell megküzdenem, és ha tízből nyolcszor sikerül megoldanom valami bonyolultabbat, akkor nyilván a maradék két kudarc fog mélyebb nyomot hagyni). 

Március közepe óta ez a második alkalom, hogy nem a saját szobámból indítok egy munkanapot, sőt, most először még csak nem is Pestről- pénteken lesz B. nagymamájának a temetése, és csak ennyivel hamarabb tudtunk viszonylag kockázatmentesen lejutni Debrecenbe (persze ahogy közeledett az utazás időpontja, mindkettőnkön kijöttek mindenféle nem-korona-de-majdnem tünetek), úgyhogy most itt ülök B. szüleinél, körülöttem mindkét laptopom, és nagyon reménykedek, hogy nem pont ma fog beesni valami szuperfontos hibajavítás, mert legszívesebben csak eldőlnék a Gilmore Girls vagy a Great British Bake Off előtt, és végre hagynám magam belassulni. 

Overload

 

Egész héten csak futottam magam után... hétfőn és kedden is megpróbáltam elcsípni a napfelkeltét, egyre kevesebb és kevesebb sikerrel: hétfőn csak felhős volt az ég, és miután tudomásul vettem, hogy túl sok minden nem fog látszani, csak a folyosóról kellett visszasétálnom a lakásba a teámhoz; kedden a Halászbástyát tűztük ki célpontnak tesómmal, hatkor már a rakparton rollereztem az egyre nagyobb ködben, és mire felértem a millió lépcsőn, már az utca túloldala sem látszott túl tisztán, nemhogy az ég... de kaptam ajándék kávét, és a maga kísérteties módján azért hangulatos volt, nagyon november. 

Azóta is próbálom kialudni magam, minimális sikerrel, azóta is hullámzó mennyiségű szorongással figyelem az amerikai elnökválasztás eredményeit, és azóta is minden szabad percemben a projektmunkával kellene foglalkoznom, de így, hogy ez a harmadik teljesen betáblázott hétvégém, és december közepéig ez így is marad, kicsit szétesett a motivációm. Nem tudok rendesen pihenni, mert folyton az az érzésem, haladnom kellene a feladataimmal, vagy ha már azt ellógom, legalább kreatívkodni valamit, de nincs energiám, és nem tudok rendesen melózni se, mert képtelen vagyok visszatöltődni.  

Egyébként vannak kifejezetten meglepően jó fordulatok is, úgy néz ki, le lesz hangszigetelve a fal, aminek az énektanár van a túloldalán (a főbérlőnk átvette az ügyintézést, azóta kicsit könnyebben haladunk valami használható megoldás felé), és a heti pszichológus-alkalmon nagyot léptünk előre, bár érzelmileg még nem nagyon tudtam lekövetni a történéseket. Valahol tudatos szinten megvan, hogy mik haladnak és merre, de belül azért most sok volt, és még nem jöttem rá, hogy tudnék foglalkozni egyszerre mindennel. 

Finally Friday

 

Mintha kezdene egy kicsit belobbanni a tűz, vagy legalábbis pár óvatos lángnyelvet már érzek magamban, jobb felkelni, már nem csak a kötelező minimumot tudom hozni, és már nem fárasztanak végtelenül azok a dolgok, amik eddig feltöltöttek- mintha visszatérne szép lassan a Fogorvos Előtti korszak. 

Sikerélmény #1: ma bronzszínűre festettem egy dísztököt, egész vállalható lett (és a lakás Halloween-dekorációja se reménytelen, előszedtük az előző lakásból áthozott papírcsontvázat, töklámpás-lampiont meg a két koponyát, és a faragható tököket is hazahurcoltuk). 

Sikerélmény #2: tegnap este 10-ig a projektet csináltam, de a korábban reménytelennek tűnő,  kicsit összetettebb feladatot sikerült egész jól lekerekítenem, és hiába voltam egyszerre fáradt és túlpörgött, ez akkor is nagyon feldobott, érezhető az előrelépés a múlt hétvégi bizonytalan-keresgélős időszakhoz képest. 

Ma folyt.köv, ha egy szabad szombat délutánt szeretnék, akkor ezt az estét be kell áldoznom, de ehhez feltételnül szükségem van egy pizzára, még ha kénytelen leszek is személyesen beugrani érte (valami érthetetlen okból a NetPincér szerint a Pizza Me elérhetetlen messzeségben van a lakástól, és nem rendelhetünk tőlük, ezért le kell sétálnom mind a 850 métert). 

Mérföldkövek

 

Varratszedés pipa, fájdalomcsillapító nélkül kihúzott nap pipa, úristen, de szeretnék már túllenni ezen a bölcsességfog-témán, de úgy tűnik, pár napig azért még tartani fog (a fogorvos szerint kb. 2 hétre forr majd be teljesen a helye). Legalább annyira lekötött ez, hogy nem volt időm igazán kiakadni az óraállításon-  igaz, hogy 5 körül ébredek minden nap, de vissza is tudok aludni (mindig hajnalban álmodom a legdurvábbakat, de még  mindig jobb, mint órákon át félálomban ülni a köntösömben, arra várva, hogy kezdődjön már végre a nap). 

Már csak négy nap van Halloween-ig, és még mindig alig készültünk rá- estére kifogy a zöldségesünk a faragható tökből, szóval holnap reggel extra korán kelünk, és nyitás utánra lemegyünk érte; de dekorációt már nem sikerült találni, a Tiger könyörtelenül továbblépett a karácsonyi kiegészítőkre. Szerencsére a korábbi évek alatt felgyűlt pár cucc, bár nem vagyok biztos benne, hogy mennyi élte túl a költözést, de legalább  hétvégi nap lesz, és hátha lesz időm megpróbálkozni a sütőtökös pitével (sajnos már nem működik az, hogy veszünk egy óriási kupac gumicukrot meg karamellát meg csokit, amit eltüntetünk valami nagyon-Z-kategóriás horrorfilm alatt, a diab.édességeket nem arra találták ki, hogy nagy mennyiségben fogyaszthatóak legyenek). 

what weekend

 

Sophia Müller, Unsplash

Múlt héten nem kifejezetten tudtam kilépni a fogfájás-megpróbálom kibírni-feladom és veszek be egy Cataflamot-körből, félelmetes, hogy mennyire felülírja a motivációt és a kreativitást, ha szinte mindig körülvesz a fizikai fájdalom, vagy legalábbis számthatok rá, hogy lecsap a következő sarkon. Így mostanra eléggé lemerültek a boldogság-tartalékaim, unok a saját fejemben lenni, és még jól is jött, hogy teljesen egysíkúan csak a kódolós projekttel kellett foglalkoznom a hosszú hétvége mindhárom napján. 

Beosztottam a napokat 2*3 órányi melózós időszakokra, időben keltem, 9 előtt nekiugrottam az első szakasznak, ebéd után a másodiknak (szerencsére B. átvette a háztartást, többek közt az ebédfőzést is, így nyugodtan belemerülhettem), és a tervezett 18 órából 15-öt tudtam is hozni, vasárnap délutánra fogyott el a lendületem (a feladatok kicsivel korábban, úgyhogy kreatívnak kellett lennem, de szerintem sikerült olyasmit csinálnom, ami fontos a projekthez... majd kiderül, ha egyeztetek a többiekkel).

Összességében nem érzem, hogy olyan zseniálisan haladtam volna, de azért büszke vagyok magamra, sikerült áttörnöm a "fogalmam sincs, mit csinálok, bele se kellene kezdenem"-blokkot, most már könnyebb lesz visszatérni hozzá ezen a héten is, és minimális tapasztalattal is jobban haladok, mint nulla tapasztalattal. Azért sikerült nem működő formokkal álmodni és hajnalban a benti melón stresszelni, amire már régesrég nem volt példa, szóval a mai délután/este a lazításé, leghamarabb holnap kezdhetem újra.

Kis darabokat kezdek visszaépíteni a normálisból, egy rövid rajzolás, egy kollázs az elmúlt hetemről (sok teával), egy rövid zumba, és máris lényegesen szerethetőbb helynek tűnik a világ.

Place in the kitchen

 

Peter Wendt, Unsplash

Az egyik váratlan következménye annak, hogy kidőltem, az, hogy B. átvette a helyem a konyhában, és lelkesen gyártja a húsleveseket (neki fáj a hasa már hetek óta, én még mindig nem nagyon tudok rágni, emiatt gyakorlatilag húslevesen és zabkásán élünk egy ideje), a korábbi pánikolás helyett egyre magabiztosabb, és azt mondta, meg akart tanulni rendesen főzni. Mindig is szerettem volna arra hazajönni, hogy egy pasi spontán háromfogásos vacsorával vár, úgyhogy nagyon szurkolok neki (azzal együtt is, hogy ha már ő is fog tudni főzni, kevésbé tűnik majd varázslatnak, amit én csinálok; a főzés az egyetlen olyan házimunka, amit szeretek is, és viszonylag jó is vagyok benne). 

Szerintem az elmúlt egy évben összesen nem ettem annyi levest, mint amennyit ebben a két hétben sikerült, de a foghúzás után életmentőek voltak, és még most is kockázatmentesebbek, mint bármi más- a sűrű zöldésgleves és pirítós tökéletes őszi ebéd/vacsora, de azért nagyon várom már azt a pillanatot, amikor a menütervezésnél végre nem az lesz a fő szempont, hogy elég nagyra tudom-e nyitni a számat ahhoz, hogy megküzdjek vele (oké, technikailag még csak 1 hete és 2 napja várom, hogy begyógyuljon a seb és helyrerázódjon az állkapcsom, de végtelenül hosszabbnak tűnik). 

Overthink it all

30daysreply, Unsplash

Ki hitte volna, megint kiderült, hogy felesleges előre kiakadnom, a dolgok néha azért jobban alakulnak a vártnál- így még a reggel 8-kor kezdődő meetinget is jobban ki lehetett bírni (azt hittem, egy kellemetlen, bonyolult és határidős feladatot kapunk a nyakunkba, de csak nagyon lelkes volt az egyik munkatársam azzal kapcsolatban, amit talált, és meg akarta mutatni), bár így már dél körül el tudtam volna aludni, és hetek óta először ittam egy kávét, ami persze semmit nem használt.

Ha lesöpröm a koronavírus miatti bezártság rétegeit, meg egy csomó random negatív eseményt, ami befutott mostanában, akkor is azt érzem, hogy az alapok se stimmelnek igazán - lehet, hogy így 3 év után itt lenne az ideje az új munkahelynek. Kifejezetten érzem, hogy a mostaniba kezdek beleragadni, és ha végignézem, hogy az elmúlt egy évben, az elkerülhetetlen lépéseken kívül miben változtak a munkakörülmények, azért elég durva a helyzet. Plusz, ha őszinte vagyok magamhoz, a szükségesnél sokkal jobban lehúzza a mindennapjaimat, hogy a közvetlen munkatársam olyasvalaki, akivel nagyon nehezen tudok dolgozni. Igen, együtt lehet élni vele, igen, tudom minimalizálni a negatív hatásokat, igen, meg lehet tanulni kezelni, de akkor is, nonstop jelen levő nehézség, ami várhatóan a jövőben se fog változni.  

Azt hiszem, a lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy soha nem találnék másik programozói állást, valószínűleg ezért kellene legalább megpróbálnom (és a tapasztalatoknak megfelelően igazítani az elvárásaimat). Lehet, hogy könnyű lesz, lehet, hogy fejlődnöm kell még dolgokban, de mindenképp pontosabb képet kapnék a lehetőségeről, mint ami most van. 

Comeback kid

 

tumblr

Javul a helyzet, ma már nem azért nem csinálok semmit kanapén fekve Youtube-ozáson és alváson kívül, mert fizikailag nem tudnék, hanem mert úgy döntöttem, még jár ez az egy nap pihi, ha már holnaptól úgyis dolgoznom kell... szerencsére nem nagyon vészes a helyzet, de soha többé (=a következő pár hétben) nem veszem alapnak, ha tudok fájdalomcsillapító nélkül létezni (igen, ez az első műtétem, igen, mondták, hogy rossz lesz utána, de valamiért nem tudtam elhinni, hogy ennyire), vagy leveseken kívül bármi mást is enni, ráadásul normális sebességgel, esetleg nevetni vagy beszélni anélkül, hogy fájna.

Egy dolog, amivel óriási mázlim van: kicsit túladagolt Cataflammal, de egyelőre végig tudtam aludni az éjszakákat, és eddig a péntek kivételével mindig úgy ébredtem, hogy lényegesen jobb a helyzet (a péntek egy katasztrófa volt, akkorra dagadt be igazán az arcom, lényegesen rosszabb volt minden, és az online nyomozás "mi történhet bölcsességfogműtét után" témakörben nem segített megnyugodni). 
Ma már normálisan ébredtem, nem a fájdalomra; igazi zabpelyhet reggeliztem, és nem csak gondolkodtam azon, hogy rajzolni kellene, hanem ki is készítettem a füzetet meg a ceruzákat... aztán lesz, ami lesz. Estére talán eljutok a megvalósításig is.

Fura, de a járvány+karantén óta nem voltam beteg, olyan igazán egyszer sem- és nem könnyebb, hanem nehezebb belassítani, és elengedni, hogy akármilyen szempontból is hatékony legyek. Nem tudok csinálni semmi olyat, amihez rendesen koncentrálni kellene, még a zenehallgatás se az igazi- és nem is akarom, hogy az új Pluralone-ról mindig ez az időszak jusson az eszembe (mindig gondolkodtam rajta, hogy ha a fogorvosnál olyan zenét hallgathatnék, amilyet szeretnék, akkor könnyebben bírnám és kevésbé figyelnék minden idegszálammal arra, mikor fog fájni, vagy csak megutálnék egy olyan dalt, amit korábban szerettem - most megkérdezte tőlem a fogorvos, indítson-e valamit, és emiatt a dilemma miatt csak annyit dobtam be, hogy legyen valami indie rock. Valami instrumentális válogatást választott youtube-ról, de csak az első pillanatokban használt bármit is, a fúrástól utána már úgyse hallottam belőle szinte semmit).

Reboot

 

Zdeněk Macháček, Unsplash

Oké, így második próbálkozásra csak összejött, megszabadultam a bölcsességfogamtól- annyira régóta halogatom, és mostanában annyi minden kavart be, annyit aggódtam, annyiszor készültem rá és gondoltam végig a különböző lehetséges kimeneteleit, aztán állítottam le magam csak azért, hogy tíz perccel később ugyanezeket a köröket fussam, hogy a fogorvosi székben ülve már remegett a kezem, és minden bajom volt, pedig a fogorvos megnyugtatott róla, hogy semmi extra, sok ilyet csinált már, és viszonylag gyorsan meg is lesz vele.

Nem volt nagyon szörnyű, de utólag azért jobban fáj, mint bármilyen orvosi beavatkozás eddig, Amíg ott ültem és készültem rá, hogy feldarabolják a fogam, könnyen figyelmen kívül hagyhatónak tűnt a figyelmeztetés, hogy amikor már kiszedték, mennyi minden lesz rossz... most azért már érzem, hogy nem feltétlenül vagyok túl a nehezén. Körbevettem magam anti- és probiotikumokkal meg fájdalomcsillapítóval, és oda-vissza megnézek mindent, ami kicsit is érdekesnek tűnik Youtube-on, óvatosan tervezem a hétvégét, meg azt a sok mindent, amit a "majd ha túlleszek a bölcsességfogamon"-kategóriába dobáltam be (új Pluralone-album! új évad Taskmaster! készülődés Halloweenre!). Az éjszaka biztos nem lesz kellemes, de szerencsére ki tudtam venni egy nap szabit, szóval holnap is csak fekszem a kanapén és terelem a figyelmem... aztán meg már hátha tényleg jobb lesz.

Loop

 

Jason Leung, Unsplash

Ez a hetem tulajdonképpen az előző ismétlődése, egy kicsit szürkébben, egy kicsit kevesebb lelkesedéssel, ugyanúgy várom a csütörtököt- és most már ugyanúgy nem lehetek 100%-ig biztos benne, hogy csütörtökön le is zárul a bölcsességfog-történet (de azért eléggé reménykedek benne). 

Ma azért picit meg tudtam szökni a fejemből, még az esőbe is kimerészkedtem, itthon levest főzünk, meg almát a reggeli zabkására, és napi öt teát iszok- tökéletesen zen, bekuckózós őszi hangulat lenne, ha... ha végre a másik oldalán lennék ennek. 

headache

 

Ma négy énekóra volt- az utolsónak percekkel ezelőtt lett vége (közben max. hangerőn ment a death metal a kisszobában, szerintem ezek után indokolt.) Tegnap este derült ki, hogy a fogorvos mégse vállalja a bölcsességfogam, keressek egy szájsebészt. Nem ez a kedvenc hetem.  

Scattered

Nem tudok nem a bölcsességfogamra gondolni, de... holnap az alaktalan félelem legalább kap egy konkrét körvonalat. Megint beleszerettem egy Inktober-rajzba ugyanannál a lánynál, akinél már az előző tetoválásom is így talált meg. Ma egy kivételével mindenki bement az irodába a csapatból- persze, nem volt kötelező, de azért durva, hogy tavasszal fel se merült a személyes találkozás, mostanra meg mintha senkit nem érdekelne az egyre durvább helyzet. Nem működök túl jó hatásfokon, de legalább fejben kicsit kevésbé pörgök bele a "mi lesz, ha"-szorongásspirálokba. Megdupláztam a töltőtollas portrék számát, de ez most nem tetszik annyira, mint az előző. 

Helló, hétfő

 

Olyan jól belejöttem a blogírásba mostanában, hogy nem akarom elveszteni a lendületet, még ha ez azzal is jár együtt, hogy ha illusztrációt akarok, továbbítanom kell saját laptopról emailben, aztán telefonon Slacken átdobni magamank, és onnan beilleszteni- március óta ez az első "normál" munkanap, amit nem otthon töltök, és kicsit szét is vagyok esve miatta, szürreális volt reggel időben elindulni, és még az is feldob, hogy éppen egy másik íróasztalnál ülök, mint az elmúlt ~140 munkanapon (lakás-szittelek tesómnál, és várom a kéményseprőket). 

Tegnap vettünk egy nagy levegőt, és beszéltünk a szomszéd énektanárral- nagyon-nagyon régóta esedékes lett volna, de könnyebb volt otthon passzív-agresszíven kiakadni azon, hogy minden hétvégén, ünnepnapon és este/délután a skálázását kell hallgatnunk a papírvékony falon át, és szép fokozatosan egyre későbbre és későbbre csúszik az órák vége. Szóval most átcsengettünk, aztán megint és megint, és legalább túl vagyunk rajta- nem sok értelme volt, szerinte vasárnap este 9-kor még teljesen normális, hogy hangosan énekel (meg amúgy is, miért nem bulizni készülünk éppen...), *nagyon* sokszor elmondtuk nagyon rövid időn belül, hogy mennyire zavaró, de nem úgy tűnt, hogy lesz változás. 

Utána elég pocsékul éreztem magam, mintha a mi érveléstechnikánkon múlt volna, hogy mennyire nem értette a szempontjainkat, pedig amennyit lehetett, egyelőre megtettünk, és csak rosszabb lett volna, ha  halogatjuk a szemtől szembe konfrontációt, és tovább nő a feszültség (ami fura, hogy mi minden egyes beszélgetését és telefonhívását kristálytisztán halljuk, neki hogy nem hallatszik át semmi a mi oldalunkról?). Nem tudom, mi lesz belőle, nagyon nem szeretnék másik albérletet vadászni, de az se oké, hogy nonstop otthon vagyunk, és a kettőből az egyik szobát nem tudjuk használni, mert folyamatos a zaj.

Mindegy, új hét, új lendület, válogathatok, hogy a bölcsességfog-műtét miatt parázok (T-3 nap...), vagy amiatt, hogy mennyire felkészületlennek érzem magam az egy hét múlva induló kódolós projekthez, esetleg amiatt, hogy az óriási pörgés miatt a munkában mikor felejtek el vagy hagyok ki valami fontosat, de akár végre megpróbálhatnék picit optimistábban is hozzáállni, és

- örülni annak, hogy csütörtök délutánra túl leszek egy olyan fogorvos-körön, amit nagyjából 10 éve halogatok, és ami elkerülhetetlen

- élvezni, hogy kipróbálhatok majd valami teljesen újat- ha nem is vagyok/leszek benne profi, ezt a projektben résztvevő többi ember is pontosan tudja, és biztos, hogy akkor fogok a legtöbbet tanulni, ha már élesben kell csinálnom

Lomtalanítás

 

Sebastian Bjune, Unsplash

A karantén egyik legnagyobb előnye eddig, hogy nagyobb lett a csend körülöttem, és így olyan gondolataimat is el tudom csípni, amik eddig tökéletesen a háttérben maradtak, de meghatározták azt, hogy érzem magam. Azokon a napokon, amikor mennem kellett az irodába, alkalmazkodni egész nap, kapkodni, ügyintézni, nem maradt energiám arra, hogy kihangosítsam azt, ami közben folyamatosan ott volt bennem, most viszont sokkal nagyobb a nyugi, sokkal kevesebb az intéznivaló, és tudok magamra figyelni úgy, ahogy tíz munkatárs vagy egy kupac vadidegen mellett képtelen lennék. 

Olyan helyzetekben, ahol az automatikus reakcióm az, hogy magamat hibáztatom (csak azért nem tudok kedves és együttérző lenni mindig és mindenkivel, mert nem vagyok elég jó ember, azért nem segítek olyannak, akinek egyszerűen már nem bírok többet, mert nem vagyok elég önzetlen, azért nem haladok a kódolással, mert nem értek hozzá, és túl buta vagyok, hogy átlássam), most hátra tudok lépni egy kicsit, és csak elgondolkodni azon, hogy miért is csinálom. Már azzal, hogy elengedem a hibáztatást, és próbálom megérteni, is sokkal kevésbé frusztráló és önbizalomromboló minden ilyen alkalom (amíg tudatosan kell rá figyelnem, egy kicsit fárasztó is, de hátha idővel már ez lesz a természetes).
Azzal, hogy kihangosítom az (egyébként általában teljesíthetetlen és abszurd) elvárásokat magam felé, könnyebb őket lecserélni valami olyanra, amivel előre tudok lépni, és nem csak magamat bántom vele, ugyanazokba a felesleges körökbe beleragadva.

Így visszanézve olyan, mintha egy picike lakást telezsúfoltam volna végtelen mennyiségű lommal, amit kerülgetnem kell, amik körbevesznek és csapdába ejtenek, de annyira megszoktam azt, hogy mindig is ott voltak, hogy fel se merült, szükségem van-e rájuk egyáltalán. A jó része az, hogy most már egyre jobban kezdenek körvonalazódni, és bár egyszerre nem tudok mindent kihajítani és nulláról kezdeni, azért egy-egy ilyen negatív berögződést már elkezdtem átalakítani, és minél jobb leszek benne, annál könnyebb lesz a dolgom a maradékkal. 

Ink...

 

...tober már valószínűleg nem lesz belőle, pedig azért messziről és óvatosan gondolkodtam rajta (ez és ez is mennyire jó lista, de sokkal jobban elő kellett volna készítenem, ha tényleg komolyan végig akartam volna csinálni). Annyit azért ma kísérleteztem, hogy milyen a töltőtollal arcot rajzolni, és... tetszik. Sokkal jobban, mint eddig bármi, amit összehoztam, és ami nem grafit. Ott is van azért haladás (igen, imádom az előtte-utána képeket), ez a "hónapok óta minden nap próbálok vele legalább egy kicsit haladni"-projekt (egyik) eredménye: