Fck 2021

 

Nong V, Unsplash

Idén először
... vettem állampapírt
... törtem el valamelyik csontomat és volt rajtam gipsz
... jártam nagyjából egész évben terápiára
... kerestem állást home office-ból
... csináltam végig 100 napos kihívást és került ki az egyik kollázsom egy kedvenc zenészem twitterére

Tavaly ilyenkor úgy éreztem, sokkal szebben be tudom csomagolni a tanulságot, most nem annyira megy, csak azt érzem, hogy ez így túl sok volt (azzal együtt is, hogy már bőven jobban kapok levegőt). Nem lenne fair, ha azt mondanám, hogy csak rossz dolgok történtek, vagy hogy nem tanultam sok mindenből, de azért reménykedek, hogy a következő kör könnyebb lesz (és próbálok tenni is érte).

Shallow

 

Dmitry Mashkin, Unsplash

A komolyabb évtervezés és jövő-végiggondolás mellett most felbukkant a fejemben pár olyan teljesen komolytalan apróság is, amit szeretnék megvalósítani/megszerezni a következő időszakban (és amúgy se árt, ha van egy ilyen listám, mert az összes ajándék, amit kaphatok, december végétől február elejéig esedékes, utána a következő karácsonyig semmi... szóval jellemzően ilyenkor nincsenek ötleteim, csak a nyár közepén, ha egyáltalán).

Minden egy táskával kezdődött, konkrétan ezzel, ami a karácsonyi ajándékom volt anyától, és ami kicsit kibillentett a lassan két éve tartó "meh" öltözködési korszakomból- szeretnék pár cuccot, ami illik hozzá, és ha már pár napot be kell majd járnom az irodába, olyan jó lenne újra találni egy stílust, ami kicsit több a megúszós-minimalista farmer-pólónál (ez a legtöbb, amire az elmúlt fél évben képes voltam). Aztán beugrott pár programötlet is, meg pár olyan dolog, ami nem bekategorizálható, úgyhogy ez egy 22 for 2022 lista lesz (amit majd folyamatosan bővítek, amint eszembe jut, most nagyjából a fele van már meg).

1. tengeri sós parfüm (és ha bejött, utána kicsit jobban elkalandozni az uniszex illatok világában, ugyanannak a Jo Malone-nak, amit kinéztem, van egy fás-füstös illata is, az is menő lehet)
2. egy tökéletes fekete farmer (vagy, próbáljunk felnőttek lenni, fekete szövetnadrág, de a farmerre nagyobb esélyt látok)
3. a következő céges/kiöltözős alkalomra egy saját készítésű ruha
4. részt venni egy rendes, IRL varrótanfolyamon (ennek a két pontnak a sorrendje a megvalósítás szempontjából fordítva valószínűleg jobb lenne...)
5. egy jó közös fotó B.-vel (nem mondom, hogy műtermi vagy ilyesmi, az  mindkettőnknek fura lenne, de nem is egy random közös szelfi... és csak akkor, ha végre rendesen elmúlik a rollerbaleset miatti heg a homlokomról)
6. Carson Coma-koncert (lehetőleg Bp-n kívül)
7. egész éjszaka Tesco Disco-n ugrálni
8. ottalvós-sátorozós fesztivál
9. egy hétvége kikapcsolt telefonnal, offline
10. elvonulás az erdőbe
11. egyedi, csak nekem készített kalap
12. szezonális szakácskönyv (és használni is, nem csak nézegetni)
13. még egy tetoválás, most már tényleg
14. Samurai Drive-koncert tavasszal
15. csillámos körömlakk (és végre kidobálni a régieket, amiket nagyon szerettem, de 5-6 évesek és használhatatlanok)
16. belakni az iroda-sarkomat itthon (növény az íróasztalra, motiváció és/vagy dekoráció a falra)
17. brunch
18. összerakni és befejezni egy junk journal-t

Snowball

Daniil Komov, Unsplash

Továbbra is vannak kívánságok, amik teljesülnek, csak kicsit kicsavartan (igen, nagyon szerettem volna hóesést látni még idén télen, nem, nem akkor, amikor épp úton vagyunk B. szüleihez, kb. félúton a sötét autópályán), mindenesetre az igazi karácsonyi hangulat addig tartott, amíg el nem kellett indulnunk 25.-én délután (előtte volt meghitt-kettesben-tökéletes steak és pezsgő, Mennyből az angyal és ajándékcsomagolás, meg nyüzsgő-családi társasozós másnapi ebéd is, ahol B. szakállát frissen kapott gömbök díszítették), de addig nagyon szerettem.

Azóta meg a brit tévéműsorok karácsonyi különkiadásai tartanak rendben, meg a súlyozott takaró, amit B. szüleitől kaptunk ajándékba, és ami alatt sikerült összehozni régóta először egy intenzív álmok nélküli, nyugis éjszakát. Hiányzik az otthoni zen, meg az, hogy bármikor le tudjak ülni kreatívkodni kicsit, ha épp eszembe jut- most igyekszem észben tartani mindent, és majd holnaptól megvalósítani.

...and the next

 

Nikita Pishchugin, Unsplash

... ezek pedig a jövő évre vonatkozó kérdések:

This year...

 

 

CHUTTERSNAP, Unsplash

E.D.-nél láttam ezeket a kérdéseket, és valamiért most nem tűnik annyira lehetetlennek a visszanézés az évre, úgyhogy nekiugrok...

Talált tárgyak

 

Lassan lezárulnak az ex-munkahelyemmel az utolsó szálak is, pár napon belül az irodából még tavaly elhozott szék is visszakerül majd, ami viszont sokkal izgalmasabb, hogy meglett az a dobozom, ami a költözéskor szívódott fel még nyáron, és amiben az a pár személyes cuccom volt, amit eredetileg az íróasztalomon tartottam, és amiben biztos voltam, hogy sose fogom többet látni (ez amúgy pár papírcetli kedves visszajelzésekkel és/vagy fontos git-parancsokkal, és Morris, a szamár, aki már a  HR-es időszakban is az asztalomon volt, és klassz, hogy ez folytatódhat).

Az idei karácsony arca pedig a Sapkás Liba lesz, akit tegnap véletlenül láttam meg a közeli virágbolt kirakatában, és ma muszáj volt visszamennünk érte- indokolatlan, kicsit giccses és tökéletes (a fekete-fehér képen nem feltűnő, de a sapkája és a zoknija aranycsillámos). Magát a karácsonyi bevásárlást a libaszerzés után egyébként meglepően simán letudtuk, az ajándékok 99%-a is csak csomagolásra vár, és mert szeretem nehezíteni az életemet, a cukor-és tejmentes begli után holnap egy gluténmentes sajtos sütit is megpróbálok megsütni, bár vannak kételyeim. 

Az évértékelésnek eddig kétszer ugrottam neki- az első kérdéssort nem éreztem annyira, ami nem is baj, mert amikor ma délelőtt megnyitottam a piszkozatként elmentett bejegyzést, el is szállt minden, amit nagy nehezen megválaszoltam... második körben egy másik kérdéssorral valamennyivel jobban sikerült haladni, bár egyelőre még ez is piszkozat csak, és ha ez is eltűnik a semmiben, akkor inkább feladom. Mindenesetre a tökéletes zene megvan hozzá, tegnap belehallgattam pár "2021 legjobb albumai"-toplistába, és ez az izlandi együttes kellően sötét és melankonikus a hangulatteremtéshez, és tökéletesen tudja ellensúlyozni a legközhelyesebb karácsonyi dalokat is.

amúgy

Anh Vy, Unsplash

...megvagyok, semmi dráma (vagy csak a szokásosak), próbálok sokkal kevesebb időt tölteni online, ami mintha egész jól menne is. Most majdnem minden a "munka vége" téma körül forgott, múlt pénteken még bandáztunk egy utolsót az irodában, aztán volt még pár érdekes beszélgetésem, és a csütörtöki gépleadós-elköszönős utolsó munkanap azért megviselt, bár inkább elméletben létezik már csak az, amit annyira nem akartam magam mögött hagyni (és összességében rengeteg olyasmi van, aminek elképesztően örülök, hogy mostantól nem az én problémám).

Fejben próbálok nem rögtön a következő hely miatti aggódásra ugrani, addig azért jó lenne, ha legalább egy kicsit ki tudnék kapcsolni (...és lehetőleg ezzel párhuzamosan, de stresszmentesen megtanulni mindent, amit tudnom kellene a kezdésig), már vannak ilyen kísérletek, tegnap például majdnem-karácsonyi háttérzenével megsütöttem életem első (cukor- és tejmentes) bejglijét, ami teljes mértékben zseniális lett, még úgy is, hogy nem vagyok oda a diós sütikért.
Az ajándékvásárlás idén már lényegesen stresszesebb, hiába beszéltük meg B.-vel, hogy egymásnak egy erdei faházba elvonulós hétvégét adunk, még így is többet kell boltokban lennünk, mint bármelyikünk szeretné, és kevesebb az idő meg a lehetőség, mint amire szükség lenne ahhoz, hogy igazán belemerüljünk. 

Azt még nem döntöttem el, hogy fogom magam rávenni az évértékelésre (vagy egyáltalán csak a gondolkodásra azon, ami idén, főleg az év második felében történt), ha lenne errefelé egy óriáskecske, én is szívesen felgyújtanám (vagy bármi mást, ami 2021-et jelképezi), és még azt se tudom, hogy merjek a közvetlenül következő néhány lépésen kívül bármi mást is tervezni... de lehet, hogy most nem is kell.
Utolsó utáni pillanatban összerántottam egy December Daily junk journal-t (mint idén a kreatív projektjeim többségében, láttam valakinél az art journal facebook-csoportban, és nagyon megtetszett, úgyhogy belevágtam, mielőtt végiggondoltam volna, mennyi meló lesz végigcsinálni), és már dec.14-ig meg is vannak az oldalaim, úgyhogy még az is lehet, hogy ez az időszak rendesen végig lesz dokumentálva. 

How's it feel to be a ghost

 

David Dilbert, Unsplash

A felfokozott múlt hét után most már nagy a csend nap közben, úgy érzem, légüres körülöttem a tér- eddig se volt túl sok feladat, de most a tervezésekből és a meetingek egy részéből ki is maradok, van, amit átadtam másoknak, de túl sok minden már ilyen szempontból sincs hátra... még két és fél hét, és elosonhatok (és valaki igazán megírhatná a céges búcsúüzenetet helyettem, sose voltam jó ebben, és nem is tudom, hogy ezt a meghatározó, de mostanra kiüresedett, majdnem öt évig tartó folyamatot hogy lehetne szépen összefoglalni. Valószínűleg inkább maradok a közhelyeknél.) 

B. terve pedig időközben sikeresen lezárult, egy konkrét helyet nézett ki, csak oda adta be az állásjelentkezését, és ma fel is vették (legközelebb lopom majd a stratégiáját, de most nem voltam ennyire bátor). Azt hiszem, még nem tudatosult, hogy a "minden szétesik" átlépett a "minden összeáll"-szakaszba, és hogy 2022 első munkanapján szinkronban fogunk új helyen kezdeni.

Making a list

 

Toa Heftiba, Unsplash

Jó dolgok ezen a héten, amikről nem szeretnék megfeledkezni:

- tökéletes mandulás süti a Sovány Vigaszból
- egy belemerülős hangoskönyv (Honey Girl)
- telefon-detox első hét kész
- hétvégi quesadilla-sütés B.-vel (és mindent átjáró mexikói étterem-illat az egész lakásban)
- Great British Bake Off-döntő
- újra kick-box és újra futás, még ha csak mini adag is mindkettőből
- lomtalanítás, takarítás, lényegesen több hely a konyhában és a kamrában
- új növények
- egy klassz (online) beszélgetés a kedvenc ex-munkatársaimmal
- lemondott interjúk, de egy (remélhetőleg) résnyire nyitva hagyott lehetőséggel
- újra autózás, ködbe burkolózó rakparttal és posztapokaliptikus budai oldallal
- minimalista adventi koszorú az utolsó pillanatban, karácsonyi báránnyal

Főleg képek

 

Alakul a dolog, kezdek kicsit kisimulni, és végre tudtam foglalkozni a rengeteg félbehagyott art journal-oldallal (a dalszövegek közt van Platon Karatev és  Samurai Drive is, szerencsére a Platont sikerült nyáron párszor élőben elcsípni, a Samurai-ról meg voltam győződve, hogy nincsenek is koncertjeik, erre ma jön szembe a facebook-oldaluk, és hogy pont ma este amúgy lett volna... csak betegség miatt elmarad, mindenesetre most már figyelni fogom, mi az új dátum).

Összeszedett

 

Matt Briney, Unsplash

Ma olyasvalami történik, amit a karácsonynál is jobban vártunk már (és nem is volt biztos, hogy idén még sor kerül rá): végre lomtalanítás van! Már jó régóta tervezgettük, hogy mennyi mindentől meg tudnánk szabadulni, ha a 9.kerület is sorra kerülne (vannak dobozok, amik a 2019 decemberi költözés óta érintetlenül porosodnak), de mostanában annyira eltérített mindkettőnket az új munka-vadászat, hogy ma reggel kicsit tanácstalanul néztünk egymásra, hogy mi is volt pontosan az a rengeteg cucc... aztán B.-nek indulnia kellett az irodába (még mindig fura), nekem viszont sikerült belelendülni, a szennyestartó mélyéről olyan ruhák kerültek elő, amiket legalább fél éve nem láttam (főleg az egyetlen használható fehér pólómnak örültem, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy konkrétan azért volt ott, mert a rollerbalesetben sikerült Z-kategóriás horrorfilm-mellékszereplős mértékben összevérezni, tényleg szürreális volt, és bár az első mosásban kijött a nagy része, de azért bőven látszott még rajta, hogy valami szörnyű dolgon ment át. Mindegy, most kimostam másodjára is, hátha...), a fürdőszobaszekrényből olyan ősrégi, ajándékba kapott samponok és krémek, amikhez biztos, hogy hozzá se fogok nyúlni... már sokkal jobb érzés, és még csak két zacskónál tartok. 

Fejben pedig azért jobb, mert végre rendesen csinálom Catherine Price 30-napos telefon-detox programját, és bár most még az elszörnyedés a fő érzelem (hétfőn több, mint 6 órát használtam a mobilom, ami... elgondolkodtató, és lényegesen több, mint amennyit bármikor is tippeltem volna), azért az, hogy egyáltalán foglalkozok vele, ad valamennyi reményt, hogy javulhat a helyzet.

Lost and found

 

Ivan Bandura, Unsplash

Egyébként elég fura eddig ez a nap, nemcsak a felmondós téma miatt, hanem mert B. ezer éve először egy teljes napot irodában tölt (3 próbanapja van, ebből a mai a második, nagyon szurkolok neki), ami miatt fura ürességérzetem van, bármit is csinálok (azért jó voltam, és főztem magamnak ebédet, mert mostanában kicsit túlzásba vittük a netpincért, de mosogatni már nem vagyok hajlandó, az megvárja B.-t).
Januártól amúgy nekem is heti több alkalommal be kell majd járnom, az még durvább lesz, bár eggyel a legelső munkahelyem melletti irodaépületben fogok dolgozni, úgyhogy a terepet ismerem (és a Maps szerint 13 perc sétára van itthonról, valahogy talán majd kibírom), de ennyire is fura lesz kilépni a megszokott buborékból.

Eddig egy gramm karácsonyi hangulatom se volt, de a kivilágítások a Tompa utcán elég hangulatosak hozzá, hogy egy kicsit jobb legyen, meg a Stühmer is összeszedte magát, és végre kihozta a majdnem egykilónyi szaloncukrot, amit rendeltünk (tavaly már sehol nem sikerült találni, pedig cukormentes műfajban bőven ők a legjobbak, soha többet Szerencsi; ezért idén kicsit túlkompenzáltuk, de sajnos muszáj volt megkóstolni mindkét új ízt, a pekándiós egyszerűen tökéletes, viszont gyanús, hogy dec.24-re nem sok marad majd belőle...) Ha B. álláskeresős története is lezárul, annyira jó lenne még egy hétvégét tölteni a Dunakanyarban, kicsit kifújni magunkat, és felfogni, hogy mindjárt vége az évnek.

Coming soon

 

Tim Mossholder, Unsplash

Oké, most már hivatalos és elmondtam (szinte) mindenkinek, akinek kellett- hétfőn felmondtam, januártól új munkahelyem lesz. Így pont nem jön össze az öt év a mostani helyen, de ezzel együtt is minden porcikámban érzem, hogy ez a jó döntés (pontosabban hogy már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna lépnem, főleg ha tudom, hogy ilyen lehetőségek vannak, és hogy ennyivel átlag alatti a fizetésem). Egyelőre még az tart mozgásban, hogy december közepétől már nem kell dolgoznom, talán lesz egy pici esélyem rápihenni az újra, vagy legalább kipihenni annyit ebből az évből, amennyit csak lehet.

A csapat egyébként kellően nagy csalódással/megdöbbenéssel fogadta a hírt (úgy tűnik, csak én éreztem magamon a végtelen demotiváltságot az elmúlt pár hétben, és kifelé nem annyira ment át), és ez az első olyan munkahelyem eddig, ahol érezhető, hogy szeretnének megoldást találni arra, hogy tudnék maradni - mindkettő jó érzés, bár elég biztos voltam benne, hogy nem gondolom meg magam, ami most az igazi problémám, az kellően magas szintű ahhoz, hogy tudjam, hogy nem fog megváltozni. 

A mostani álláskeresésben a pánikolás/menekülés és a "minél hamarabb legyen valami" volt a fő szempont, és tudom, hogy már előtte se voltam túl jó állapotban, az interjúzással járó stressz pedig extrán lemerített, ezért nem vagyok benne biztos, hogy mindent kihoztam most ebből, amit lehetett (vagy hogy a tökéletes új helyet választottam ki). Voltak folyamatok, amiket félbehagytam menet közben, csak mert azt éreztem, hogy végtelenül lemerültem, és nem bírom tovább csinálni, de igyekeztem nem felégetni a hidakat a szükségesnél jobban, és mostantól észben fogom tartani, hogy úgy tűnik, vannak lehetőségeim és tudok változtatni (B.-től megkaptam, hogy ő megmondta, és én aggódtam túl, de az ő 10+ éves tapasztalatához képest én most először kerestem IT-s munkát valamennyi meglevő szakmai tapasztalattal, és... wow, teljesen más, mint korábban bármikor.)

Ezt a bejegyzést meg jól megírtam januárban, aztán annyi minden egyéb történt, hogy nem nagyon jutottam el addig, hogy visszanézzek rá- de amúgy ha végigszaladok a szempontokon, elég sok "miért álommeló"-érvem rommá lett törve a mostani munkahelyi felállásban (a korábbi óriási szabadság helyett mikromenedzselés, a korábbi flow helyett lélekölő feladatok), szóval legalább következetes vagyok, és utólag is úgy érzem, hogy egészen addig, amíg volt értelme megoldást keresni, megtettem, most viszont már nem maradt más eszközöm, csak a váltás.

Better

 

Nyáron próbáltam magam párszor rávenni a portrérajzolásra (nem sok kedvem volt hozzá, csak nem akartam elveszíteni az addigra összeszedett rutint), ezért van legalább négy befejezetlen vázlat a füzetemben, de sose tudtam elég ideig koncentrálni vagy eléggé belemerülni ahhoz, hogy be is fejezzem őket, ezért aztán inkább hanyagoltam az egész témát. Egészen mostanáig, mert bár egyébként nagyon kemény hét volt (de legalább túlestem életem első PCR-tesztjén, és negatív lett, szóval találgathatok tovább, miért vagyok beteg gyakorlatilag november eleje óta), sikerült találnom valami jót is benne, teljesen ráfüggtem a Ted Lasso-ra, és mindenképp le akartam rajzolni az egyik szereplőt (még akkor is, ha CGI).

Előtte gyakorlásképp még egy másik sorozat és egy másik színész, akit már régóta kinéztem, annyira klassz arca van- meglepő, de egész gyorsan sikerült visszarázódni, nem felejtettem annyit, mint gondoltam. Az év eleji 100 napos kihívás olyan, mintha nem is idén lett volna, és tudom, hogy durva volt tartani azt a tempót, de ezzel együtt is nagyon tetszenek az oldalak, amiket akkor tudtam csinálni, és szeretnék visszajutni arra a szintre valahogy. 

Hétfőig még ebben a buborékban szeretnék maradni, akkortól remélhetőleg beindulnak munkahely-szempontból az események (pánikolás helyett próbáltam lépésről lépésre megtervezni a folyamatot, amitől jobb lett egy kicsit, bár a mai napra időzített teendőkből konkrétan semmit nem sikerült összehozni, de ettől függetlenül a hétvégi lazítás fix, és csak utána kell bármi komolyabbal foglalkoznom).

Not much light

 

Annie Spratt, Unsplash

Minél többet pihenek, annál kifacsartabbnak és rosszkedvűbbnek érzem magam- de ha erőt veszek magamon, és csinálok dolgokat, akkor is marad ugyanaz a szürkeség és fáradtság, úgyhogy most igazán nem tudom, mi lenne a jó megoldás. Csak a fejemben van az egész, és ne foglalkozzak vele? Pihenjek, amennyit csak tudok, és bízzam az időre? Gondolkodjam túl, és stresszeljek minden lehetséges döntési ponton? A háromból az egyik már megy... 

Mindenesetre ez a hétfő eddig nem esik jól, minden porcikám betegszabit akar, végtelen alvásokat meg húslevest, ehelyett meg kellene próbálnom koncentrálni, és haladni a benti feladataimmal, haladni az új meló-kereső feladataimmal, haladni minden mással, és nem csak arra gondolni, hogy mennyire messze van a péntek.

...and my jokes are pretty dry

 

Ha már én nem jutok el belátható időn belül külföldre (pedig menő lenne, ha összejönne a svéd cégnél a munka, és nem teljesen remote lenne, és járhatnék Stockholmba csapatépíteni...), tesóm szerencsére igen, és megint hozott egy holland Flow-t, zseniális fotókkal és grafikával, alig vártam, hogy elkezdhessem felhasználni őket. Itt mondjuk a háttér megrajzolása is elég sokáig tartott (de legalább segített a héten a túlélésben, amikor épp nem bírtam koncentrálni semmire és szét akart esni a fejem, vagy túl sok volt a stressz és a párhuzamosan futó szálak), utána a képek és a szöveg elég gyorsan összeálltak.

... ez pedig a csütörtök esti flow-ban teljes egészében elkészült oldal (mostanában váltottam 15*15 cm-es lapokról A/4-esre, és még mindig meglep, hogy mennyivel több idő kitölteni ennyire nagy teret), egyfajta motiváció saját magamnak, hogy emlékezzek rá, a mostani helyzet nem kényszerből és nem véletlenül alakult így, hanem azért (is), mert teszek érte, amennyit csak tudok.

magic soaking my spine

 

Blake Wisz, Unsplash

A múlt heti mélypont és az azóta végigszenvedett napok után most olyan, mintha valaki végre lejjebb vette volna pár szinttel a nehézségi fokozatot (meg az se árt, hogy eljöttem végre betegszabira, amit valószínűleg már hétfőn meg kellett volna tennem), szépen folynak az interjúk, rengeteget naplózok és ragasztgatok és alszok, tegnap már talán nem mínuszban voltam, hanem kezdem megközelíteni a nullát.

Őszintén fogalmam sincs, hogy mondjuk a jövő hetem hogy fog kinézni, továbbra is olyan, mintha körülöttem sokkal gyorsabban történne minden, mint ahogy fel tudom dolgozni- a kiindulási pont még az volt, hogy ASAP kell egy új hely, most épp úgy tűnik, hogy nem annyira sürgős, mint eredetileg hittem, de ha már tudok lépni, akkor érdemes lenne, nem...? Igazából csak aludni akarok egy-két hónapig, jobban lenni, visszatöltődni, és úgy érzem, csak onnan tudnék jól meghozni egy ilyen döntést (de amíg a mostani helyen vagyok, az ottani problémák miatt nem lesz zen, és amíg B.-nek nincs meg az új munkahelye, nem tudok csak úgy eljönni).

Lemerült

 

Denys Sergushkin, Unsplash

Úgy tűnik, a két napnyi hétvége nagyon kevés ahhoz, hogy újratöltődjek a hét káosza után, és közben készüljek is a jövő heti interjúkra- valamennyit mindkét oldalból be kell áldoznom, és még így is van olyan, hogy szegény B.-re csak nézek üveges tekintettel, és egyszerűen átfolyik rajtam, amit egyébként teljesen jól próbál elmagyarázni. Azt hiszem, megtelt az agyam (bár ezzel együtt került bele egy csomó olyasmi, ami hasznos és hosszú távon is jó lesz), és még rengeteg téma van, amibe jobban bele kellene ásnom magam...

Legalább estére sikerült félretenni az egészet, és átsétálni a GoodBar-ba egy Juicy Lucy-ért, és közben szigorúan nem-álláskeresős témákról beszélgetni, meg kicsit visszahangolódni egymásra (hiába vagyunk továbbra is szinte 0/24-ben fizikailag ugyanazon a helyen, B.-vel most mindketten beragadtunk a saját fejünkbe, és már éreztük, hogy ez így nem az igazi), és még egy kis online társas is belefért a kvízcsapattal (annyira jó volt pár hétig rendes, beülős kocsmakvízekre járni, remélem, valamikor a nem annyira távoli jövőben eljön majd az a pont, hogy újra simán meg lehet tenni). 

Most pedig nagy levegő, és visszatérek a kérdéslistámhoz, meg a kódolós feladatokhoz, hogy javítsak kicsit a jövő heti esélyeimen.

So aim your glow

 

David Gabrić, Unsplash

Éreztem, hogy nem vagyok túl jó passzban ezen a héten, de tegnap majdnem elsírtam magam egy meetingen, ami kicsit nekem is meglepő élmény volt (igazából nem is szomorú voltam, hanem dühös és kétségbeesett, ez most így jött ki), és ma reggel felkelni se nagyon volt kedvem... legalább úgy néz ki, hogy a jelenlegi munkahelyemen még játszhatok túlélésre egy ideig, ami jól jön, mert a tegnapi álláskeresős próbálkozások nem pont úgy alakultak, ahogy szerettem volna (tanultam belőle, megvan, mikből kellene még készülni, ami jó, de kezdek kifogyni a lehetőségekből). 

Ezért is próbálok kétségbeesetten kapaszkodni, amibe tudok, például abba, milyen rendes volt a háziorvos, amikor elmondtam neki, hogy éppen rommá stresszelem magam, vagy hogy két olyan ex-munkatársam is van, aki szólt, hogy szívesen dolgozna újra velem, hogy mennyire élveztem az egyik tesztfeladatot, hogy megtaláltam Brené Brown podcastjában a Gifts of Imperfection-ről szóló részeket, és hogy B. mennyire tartja bennem a lelket, pedig neki se könnyű épp.

Halloween, Halloween, Halloween...

 

Taylor Rooney, Unsplash

Már nem tudom, miért alakult így, de B.-vel mindig is a Halloween volt az egyik kedvenc közös ünnepünk, úgyhogy lakás kidekorálva, sütőtökös tiramisu a hűtőben, faragnivaló tökök és Alien bekészítve délutánra... addig pedig pánikolás helyett próbálok konstruktív lenni, és elolvasni minden "Front End Developer Interview Questions"-cikket, amit csak találok. Beadtam pár helyre a jelentkezésem, de a mindent elborító, gyomorszorító, extra gyors pulzust okozó stressz csak akkor enyhült érezhetően, amikor túllettem az első interjú-körön (mondjuk a szakmai rész még így is kemény lesz, de legalább teszek valamit, haladok, és nem csak sodródok). Most percenként változik a "semmit nem tudok, nem értek ehhez, kit akarok átverni...?" és a "minden kialakul"-végpont közt a hangulatom, de pontosan tudom, hogy ezt meg kell tennem, és úgy néz ki, hogy lehetőségből is több van, mint eredetileg gondoltam volna. 

Tökéletesen úgyse tudok felkészülni, de valamennyit minden nap hozzá tudok tenni az eddigi tudásomhoz... a többi pedig már nem rajtam múlik (annyira biztos voltam benne, hogy csak én görcsölök ezen ennyit, a 10+ éve kódoló, szuper rutinos B.-nek mondjuk eszébe se jutna, de aztán megnyugtatott, hogy neki is volt már katasztrófa interjúja, ahol a legalapabb kérdésekkel se tudott mit kezdeni, ami azért valahol megnyugtató). És minden idegszálammal próbálok erre a területre koncentrálni, mert ezen kívül jövő héten várható még egy nagyon kellemetlen beszélgetés is a projekt kapcsán, amiből minél előbb szeretnék menekülni, és őszintén nem tudom, hogy annak mi lesz a kimenetele.

Furious

 

傅甬 华, Unsplash

Annyira szerettem volna egy "végre minden jóra fordult"-blogposzttal visszatérni, de... úgy néz ki, most éppen plusz egy területen borul minden, ami borulhat, és ráadásul nem egyenként, hanem mindkettőnknek. Egy hétfő-péntek kombóban B.-vel eljutottunk odáig, hogy már nem csak fél szemmel pislogunk kifelé a kényelmes-pocsolya munkahelyünkről, hanem ezerrel megy az álláskeresés (B.-nek konkrétan felmondtak, nekem meg olyasvalakivel és úgy kellene együtt dolgoznom, hogy annak köze nincs a konkrét munkakörömhöz... ami csak egy "javaslat", de nagyon nem úgy tűnt, hogy mondhatok rá nemet, pedig fogok, és aztán meglátjuk, hogy mi történik).

Szóval, a most hétfőt vad önéletrajz-írással kezdtük (hála az égnek a Canváért), de csak hogy igazán jó legyen a hangulat, B. munkahelye még bepróbálkozott egy "elfelejtjük, hogy volt felmondási időd, és azt is ki kellene fizetni"-akcióval is (emberek, ne írjatok alá közös megegyezést, ha nem vagytok 110%-ig biztosak benne, hogy minden konkrétan szerepel benne, ami egy munkáltatói felmondás esetén is járna!)
Szerencsére van egy-két ismerős mindkét oldalon, aki tud pár álláslehetőséget, mondjuk az is elég félelmetes, hogy így 5 év kihagyás után újra interjúznom kell, meg elhitetni magammal + a másik féllel is, hogy én amúgy értek ehhez.

Amennyire kikészültünk hétfőtől péntekig, annyira szuper volt a "csakazértis" hétvégégi kirándulás a Dunakanyarba,  véletlenül egy szinte tökéletes szállást fogtunk ki, az erdő gyönyörű, a körülményekhez képest mindkettőnknek egész jól sikerült kiürítenie a fejét és csak a színes lombokra meg a patakra figyelni, legalább egy kicsit. Ami nem volt annyira jó, az az, hogy egy ott töltött nap után indulhattunk is vissza, de megbeszéltük, hogy ha kitisztul a munkahelyzet, visszamegyünk legalább egy hétre.

So, so sleepy

 

Denny Müller, Unsplash

Ez a hétfő eddig egy szétfolyó szürke massza- rég aludtam már ilyen pocsékul, és sikerült félbetegen ébredni, minden porcikám fáj, B. azóta már betegszabin van (és én is csak azért nem, mert nincs túl sok meló, egyelőre még bírom...), a lakás kaotikus, teljesen le vagyok merülve (csak a szokásos), a bevásárlás is kimaradt. Valaki lehetne most a felnőtt, amíg mi kiheverjük ezt a vackot, és hordhatná a leveseket meg elmoshatná a tányérokat, és utána betakargathatna (és akkor az "ugyenemcovid"-parába bele se kezdek. Szagok/ízek egyelőre még bőven vannak, az ebédre-pho szuper volt, de azért az lenne az igazi, ha pár hetet kihúznánk végre úgy, hogy egyikünknek sincs semmi baja). 

Na jó, 10 percet adok még magamnak az önsajnálatra, utána viszont jó lenne valahogy javítani a helyzeten, minimalista tervként főzök egy óriási teát és rendet rakok, utána hátha lesz kedvem a megszokott rutin-dolgokhoz, és kevésébé fogom azt érezni, hogy elnyelt a szürke zombiállapot.

Childish

 

Jelleke Vanooteghem, Unsplash

A többit inkább hagyjuk, megpróbálok nosztalgiázva visszanyúlni jó pár évvel ezelőttre Róka kérdéseivel:

Bond themes from the early 80's

 

Lesley Salem, Unsplash

Oké, emelje fel a (fájós bal) kezét, aki azt gondolta, hogy a gipszlevétel után azért nagyjából instant visszaáll minden a kiindulási állapotba... vagy hogy miután 3+ órát várt az infóra, a gyógytorna sima ügy lesz... a helyet képtelenség olyan néven megtalálni, ahogy az orvosom hivatkozott rá, de ha a Google nem is, a szomszéd néni rögtön tudta, hova kell mennem (továbbra is szerencse, hogy legalább B. szeret beszélgetni az emberekkel). Addig is, amíg őket levadászom, segít a youtube, és legalább *valamit* csinálok, meg egyébként azért napról napra jobb az állapot, ha még messze is van a tökéletestől. 

Ma megvolt az áttörés, 5 hét után újra be tudtam fejezni egy art journal-oldalt (az egyik munkatársam felmondott, és neki készült búcsúzóul), és a szokásos adag fitness boxingot is végigcsináltam (oké, két részletben), az eséskor eltört szemüvegem helyett is elkészült a vadiúj, talán szép lassan kezdhetek visszatalálni önmagamhoz.
Az elmúlt hét nagyon kemény volt, azon kívül, hogy teljesen rácsúsztam a Surf Music-ra, nem nagyon találtam semmi jót vagy motiválót, úgy éreztem, minden irányból csak korlátokba ütközök, és már nagyon régen elfogytak a tartalékaim, de most aztán tényleg az utolsó csepp legvége is, és nem tudok mihez nyúlni. Nem mondom, hogy most érzésre sokkal jobb lenne, de legalább már tudom, hogy elkezdhetem visszaépíteni a dolgokat, aminek előbb-utóbb eredménye is lesz (remélem, hogy inkább előbb, ez azért elég nehéz így).

...one step back

 

Sixteen Miles Out, Unsplash

Azt hiszem, most tartok ott, hogy a túlgondolkodást is túlgondolkodtam, vagy legalábbis valahol belegabalyodtam ebbe a spirálba, és hiába próbálom kirángatni magam belőle, izomból hálás lenni vagy megélni a pillanatot, egyszerűen nem működik. A másik út, hogy elfogadom ezt ilyennek (és nem szivatom magam azzal, hogy a gipszlevételtől azt várom, varázsütésre mindent hozzon rendbe), hagyom szürkülni a napokat és telni az időt, aztán... meglátjuk. Pedig péntek-szombat környékén, amikor rengeteget sétáltam a kedvenc szeptemberi napsütésemben, volt célom, programjaim és lendületem, úgy éreztem, mintha ébredeznék végre a téli álomból, sőt, még hétfő délelőttre is átcsapott az energia, utána viszont szétesett, és most minden egy fél fokkal rosszabb, mint előtte (bár, egész tűrhetően megtanultam egy kézzel gépelni, ez is valami).

Hétszilánkok

 

Esmihel Muhammad, Unsplash

Ez se volt egy könnyű hét, de most talán már kevésbé sodródtam tehetetlenül, viszont érzésre lassabban telt, mint az eddigi kettő, amit személys sértésnek veszek (mondjuk attól még ugyanúgy le tudom húzni a számokat a határidőnaplómban vezetett visszaszámoláson, még 16 van hátra a gipsz-leszedésig). Múlt hét vége felé eldöntöttem, hogy a nagyon kevés dolog egyike, amivel most tudok haladni, az a munkámmal kapcsolatos ismeretek felfrissítése/jobb szokások kialakítása, és a szükséges tudás begyűjtése ahhoz, hogy el tudjak kezdeni interjúzgatni, ha szembejönne valami jó lehetőség. Amennyire sokat gondolkodtam ezen szombaton-vasárnap, annyira képtelen voltam rávenni magam a folytatásra, és kellően pocsékul is éreztem magam, amíg le nem esett, hogy egyelőre a tervezést kellene folytatni, nem tartok még a megvalósításnál. Így, kettőt visszalépve szerdán már képes voltam foglalkozni vele, és azóta is, minden egyes nap, ha csak rövid időre is.

Két hét kihagyás után újra volt terápia, és többek közt arról is beszéltünk, mennyire képtelen vagyok kezelni a pozitív visszajelzéseket (azon kívül, hogy zavarba jövök, és olyan gyorsan megpróbálom másra terelni a szót, amennyire csak lehetséges). Mostantól figyelni fogom a környezetemet mintákért, nem tudom, normális emberek ezt hogy reagálják le.
És újra voltam koncerten is, nagyon élveztem a készülődést (és hogy van egy, a gipszem dekorjához kifejezetten passzoló nyári ruhám...), bár kicsit hülye érzés volt színházteremben, fegyelmezetten ülve végignézni valamit, amit máskor végigugrálok és -éneklek (meg az is, hogy nem igazán tudtam tapsolni). Ezzel együtt voltak pillanatok, amikor egész jól bele tudtam merülni a dalokba, de összességében a három idei Platon közül ez volt a legkevésbé kedvenc.

Tegnapi sikerélmény #1, hogy meg tudtam menteni a töltőtollam, ami egyik napról másikra beszáradt (áztattam vízben, áztattam alkoholban, és nem tudom, a kettőből melyik működött, de ma reggelre gyönyörűen, simán fog újra), és sikerélmény #2, hogy találtunk olyan Yu Grill-t (kint a Rómain), ahol lehet kapni azt a csípős szószt, amit eredetileg, a Ráday utcai étteremben annyira megszerettünk (ami viszont szomorú, hogy egyetlen hosszúlépés is mennyire fejbecsapott, mi lesz így velem a jövő heti csapatépítőn?).

Sárkányhelyzet:

Life goes on

 

Christian Wiediger, Unsplash

Tegnap, két hét után először újra dolgoznom kellett, ami eléggé megviselt- a hétköznapokon is idegesítő, hogy csak egy kézzel tudok gépelni, de a kódolást elképesztően belassítja (arról nem is beszélve, milyen komoly akrobatika előhozni a Ctrl+Shift+R-es keresést PhpStormban, vagy kapcsos zárójelekt tenni a kódba, de a fő problémám, hogy lassúúúú). A "top 3 legidegesítőbb dolog, amit nem lehet/nehéz egy kézzel" lista másik két eleme a hajam (se megmosni, se beszárítani, se összefogni) és az öltözés (melltartót felvenni egy kézzel? sok szerencsét). Most azért óriási mázli, hogy még mindig tart a home office, mert annyival meg tudom oldani ezeket, hogy nem kapcsolok kamerát...

A héten már elmászkálós-ügyintézős dolgaim is vannak, a baleset áldozatául esett jobb szemüveglencsém helyett kellene már csináltatnom egy újat (megfogadtam, hogy soha többet VisionExpress, de az új kedvenc optikám csak 6-ig van nyitva, és szedni kell a lábam, ha addig oda akarok érni... remélhetőleg vállalják így, a keretnek elvileg semmi baja), tegnap szereztem egy cica-krémet a sebekre (és azóta türelmetlenül várom, gyorsabban gyógyul-e tőle, de milyen meglepő, 2 használat után nincs látványos különbség), és levadásztam az elérhetetlen háziorvost a táppénzpapír miatt.
A sárkány-helyzet most így áll:

... egyet még tervezek, aki összegömbölyödve alszik a gipsz bal felén, utána viszont kb. elfogy a hely. Három hét múlva ilyenkor viszont kis szerencsével már gipsz nélkül fogok létezni (azért a jószágok hiányozni fognak majd).

all the leaves are turning brown, the wind is pushing me around, let's go

 

Jack Young, Unsplash

 
Ma reggelre jutottam el odáig, hogy szegény túlhasznált jobb kezem is megfájdult, úgyhogy nem Tiny Habits-jegyzeteléssel töltöttem a délelőttöt, ahogy szerettem volna, hanem parkban sétával- az Orczyban meglepően nagy a közösségi élet szombat délelőtt, a nagy füves részen azt hiszem, egy krikettmeccs folyt épp, de szerencsére az NKE-s rendészetisek terepgyakorlatába nem futottam bele (a figyelmeztető plakát szerint a nyugalom megzavarására alkalmas, de legalább nem használnak éles lőszert....), az idő szuper volt, a színek gyönyörű ősziek, és egész jól feltöltődtem, mire körbeértem (plusz így 11-re sikerült összehozni a kitűzött lépésszámot, és alig fáradtam el).

A héten újrakezdtük a heti költségvetést + a pénzköltés napi jegyzetelését, és elég fájdalmas volt a visszatérés a "nyár van, lazítunk, megérdemeljük"-hozzáállásból, de sajnos végtelen mennyiségű pénz tud elfolyni napi apróságokra, amiktől igazából nem is lesz jobb semmi. Már most elég jól látszik, milyen szokásokon kell változtatni, szerencsére B-vel volt erről egy jó beszélgetésünk, ő is benne van (neki épp a munkája elképesztően stresszes és demotiváló egyszerre, amit kólával és pizzaszeletekkel próbált ellensúlyozni, de mostanra eljutott odáig, hogy készen áll valami komolyabb változtatásra), hétfőtől kezdjük is.

A Tiny Habits úgy is jelen volt a mai napomban, hogy magával a könyvvel nem tudtam haladni, mert van egy része a módszertannak, amit legutóbb nagyvonalúan kihagytam, pedig az egyik legfontosabb elem: a sikerek megünneplése (legyen az akármilyen apróság is, ha nincs meg utána a jó érzés, nem áll össze az agyban az új szokás rögzüléséhez szükséges kapcsolat). Van még mit gyakorolnom, mert sokkal könnyebben és automatikusan kritizálom magam és értéktelenítem el az elért eredményt, rögtön továbblépve a következő feladatra... nem csoda, hogy nehezen megy új dolgok beépítése, ha soha semmi nem elég jó, amit csinálok. Pedig már sokat dolgoztam a belső hangomon és a saját magamhoz való hozzáálláson, de ez most annyira fura és idegen, hogy szükségem van a gyakorlásra minden mennyiségben.

Dragon lady

 

 

 

 

Chris Curry, Unsplash

Na, eddig bírtam a bal kezemen az óriási üres, fehér, egybefüggő gipszfelület látványát, tegnap este muszáj volt rajzolnom oda egy sárkányt (rá hasonlít erőteljesen, csak bronzszínű, zöld szemű és kicsit elnyújtottabb), és ezzel mintha visszakaptam volna az életkedvem meg a kreativitásom egy részét, bár az energiám még mindig nagyon korlátozott. Valamennyire megbántam, hogy ezen a héten is végig maradtam betegszabin (főleg miután kiszámoltam, mennyivel lesz így kevesebb a fizetésem), de miután egy sima séta+kávézás kombináció után is órákra le kellett dőlnöm, és a szervezetem követeli a délutáni szundikat, valószínűleg ez volt a jó döntés (a gipszet nagyjából megszoktam, bár még mindig nagyon belassít, a zúzódások szépen múlnak, ami most húzós, a a két mély seb a homlokomon, aminek még kell pár hét, hogy vállalható legyen). 

Próbálok reális célokat kitűzni erre a maradék pár napra, valahogy úgy, hogy ne folyjak szét teljesen, de ne is vigyem túlzásba- próbálom összehozni a napi 5000 lépésnyi sétát, meg kijegyzetelni a Tiny Habits-könyvet, hogy jövő héttől már rendesen belevághassak a változásokba.

Update: így néz ki a gipsz-sárkány :)

 

Sleep less

 

Alfredo Alvarado, Pexels

A múlt hét második fele azért már nem csak alvással telt, bár egyelőre nehezen találom az egyensúlyt... Viszonylag sokszor csak a kanapéról elfolyva netezek, ami kezd elég unalmassá válni, amikor viszont belekezdek valamibe, jön a frusztráció is (tegnap attól borultam ki végleg, hogy még az art journalhoz sincs elég kezem most, pedig szinte biztos voltam benne, hogy ha más nem is, az megmarad, de annyira vacakolós így, hogy minden flow kiesik belőle). Tudom, tudom, pihenés, az kellene most végtelen mennyiségben, de kicsit ijesztő úgy az előttem álló négy hétbe belegondolni úgy, hogy szinte minden örömforrás off.

Váratlan fordulat, de elkezdett hiányozni a munka- nem a konkrét, napról napra káosz és feszültség, ami mostanában jellemző volt, hanem a kódolás maga, az új feladatok izgalma, a tanulás öröme, az, ami miatt belevágtam az egészbe. És pontosan ez az a része, ami nem a problémás vezetőn vagy csapattárson múlik, hanem kizárólag rajtam. Sokszor fellelkesültem már, de csak pár hétig tartott a lendület, ezért most nem is konkrét projektbe vágok bele, hanem a Tiny Habits módszertana alapján megpróbálok olyan napi szokásokat bevezetni, amik segítenek abban, hogy jobb frontendes legyek (... és szép lassan visszaépítsem a szakmai önbizalmam, ami épp romokban, vagy elkezdhessek körbenézni, milyen álláslehetőségek vannak éppen.)

Csak hogy egy kis sikerélményem is legyen, ebben az online társasban egyre jobb vagyok (éhesen nem érdemes belekezdeni, én is mindig megkívánom a fánkot, akárhányszor játszok vele, pedig ez az, ami aztán biztosan nem létezik cukormentesben), csak egy egyszerű kártyajáték cuki grafikával, de ha sikerül réérezni az ellenfelek gondolkodásmódjára, nagyon izgalmas tud lenni.

Nincs tanulság

 

Ma talán már jobb egy kicsivel, valószínűleg azért, mert az előző három nap nagy részét átaludtam (a maradék időben pedig kreatív megoldásokat próbáltam találni a csak két kézzel megoldható feladatokra, amikből meglepően sok van- B. is kénytelen lesz új skilleket tanulni, pl hogy hogy lehet összefogni egy lány haját). Szerencsére a betegszabit viszonylag könnyen sikerült elintézni a jövő heti kontrollig, aztán majd meglátjuk... próbálok minden intézkedést és előre gondolkodást kiszervezni, mert ennél már nehezen lehetne látványosabb, mennyire a tartalékaim végének végére értem. 

(A dal meg új kedvenc, nem megy ki a fejemből, mióta egyszer véletlenül Carson Coma-tematikájú lett egy grillezős esténk... bár nagyon kíváncsi lennék, ki minek érti a refrént első hallgatásra, szogorúan szövegolvasás előtt).

...and smashed up in bits

 

Cristina Gottardi, Unsplash

Valószínűleg sokkal pontosabban kell fogalmaznom, amikor a jövőbeli eseményekről gondolkodok- igen, egy emlékezetes estét szerettem volna, de lehetőleg nem olyat, ami kórházban végződik; romantikus, hogy hajnalban, szinte már napfelkeltében sétálunk haza, de ha ez azért van, mert órákig tartó gyaloglás és öt telefon-átkapcsolás után derült ki, hova rejtették a traumatológiai ügyeletet, az nem  az igazi (amúgy miután megtaláltuk őket végre, rendesek és alaposak voltak, de...); és a bakancslistámról se feltétlenül a kéztörés lett volna az az eddig még nem megtapasztalt élmény, aminek mindenképp bele kell férnie augusztus vágéig. Nyár... ennyi már tényleg elég volt, oké?

floating over nameless days

Kobby Mendez, Unsplash

Ez most a "nem látványos, de működik"-időszak, amikor szép lassan visszaépítem azt, ami miatt korábban szerettem a hétköznapjaimat, és ami nyáron eléggé szétcsúszott. Nagyon élvezem, hogy a ruha-szelektálás óta mennyire átlátható lett a szekrényem (hordani ugyanazt a három dolgot hordom, de ez ijesztően gyorsan változhat, ha a Vodafone betartja az SMS-ben küldött "otthoni szolgáltatásainkban átmeneti fennakadásokat tapasztalhatsz"-fenyegetést jövő hétfőtől csütörtökig, és kénytelen leszek az új irodából dolgozni), és most ezt kiterjesztettem a kozmetikumokra és sminkcuccokra is, ami elég durva időutazás volt (megtaláltam a tökéletes hővédő hajspray-t, de sajnos még valamikor 2016 körül, és mostanra már tényleg nem kellene használnom, akkor se, ha már nem gyártják). 

Közben az augusztus (és nagyjából az egész nyár) egy pillanat alatt eltelt, és azért jó lenne, ha pár dolog még beleférne: tartva a tavaly kezdett hagyományt, egyszer még szeretnék fröccsözni a naplementében a Szúnyog-szigeten, akkor is, ha már túl hidg van hozzá- tanulva a legutóbbi alkalomból most foglaltam asztalt a Wasserbe. Nagyon sajnáltam, hogy az egy időre hanyagolt, de a nyári road tripeken újra elővett Intim Torna Illegál már túl volt szinte az összes búcsúkoncertjén, mire rájöttem, hogy egyáltalán ez történik, de a Kobuciban lesz még egy utolsó utáni alkalom, amire még pont tudtam jegyet venni (szeptember 20-ig még hátha nem szabadul el nagyon a vírushelyzet, de ki tudja...)

Szomorú, hogy az év hátralevő részére maradt összesen 5 szabadnapom (úgy, hogy rég éreztem ennyire kiégettnek magam), de nem bántam meg, hogy inkább a mostani pécsi útra használtam fel őket, és nem tartalékoltam. Karácsony környékén majd kreatívnak kell lennem, de egyelőre próbálok legalább ezen nem aggódni.

Previous versions

 

Zoe, Unsplash

El se hiszem, de ha minden jól alakul, pár napon belül végre megszabadulhatok attól a három ikeás óriásszatyornyi, éveken és albérleteken át kerülgetett régi ruhámtól, amit már próbáltam elvinni a Swappisba, céges ruhacserét szervezni köré, megtalálni hozzá a legmegfelelőbb adományboltot, de egyik verzió se akart összejönni, cserébe a ruhák csak gyűltek... mostanában venni szinte egyáltalán nem is szoktam, mert egyszerűen nem találok semmit, ami tetszik (még mindig viszonylag keveset mászkálok emberek közt, és nincs honnan ihletet gyűjtenem), viszont egyre bátrabban tudom mondani valamire, hogy nem, nem az én színem/stílusom, nem érzem benne jól magam, nem kell, hogy csak álljon a szekrényben, hátha évekkel később újra felfedezem. Van egy ruhám, még a Promodból vettem évekkel ezelőtt, színes, mintás és elméletben tökéletes. Annyira szeretnék az a lány lenni, aki ilyen ruhákat hord, mégis mindig találtam valami kifogást, hogy épp miért nem jött el az ideáls pillanat hozzá: nem elég lapos a hasam, nem tudom mivel kombinálni, nincs hozzá elég meleg/hideg... és ma végre vettem egy nagy levegőt, és ez is belekerült az egyik szatyorba. 

Lassan arról is kezdem meggyőzni magam, hogy annyi kiló maradok, amennyi (ha a nyaralást, fröccsözéseket és meglepően sok lángost kihúztam drámai változások nélkül, akkor most már csak elhihetem, hogy ez egy viszonylag stabil állapot), viszont ez azt jelenti, hogy el kell engednem az összes farmert, ami lóg rajtam, és olyanokat szerezni, amik jók rám (ha csak nem akarom leggingsben végigcsinálni a következő fél évet, amire elég nagy a kísértés). Annyira szeretnék végre ihletet kapni valahonnan, legalább egyetlen ruhaboltot találni, amitől felcsillan a szemem, és ahol nem csak kényszerből veszem le a polcról a sokadik basic fekete topot, mert nincs kedvem semmi máshoz. 

Illustrated

 

Nem sok mindenhez van mostanában akár ihletem, akár energiám, szerencsére az art journallal azért kicsit tudok haladni (bár nehezen tudja visszaadni azt, amiben éppen vagyok, mert én se látom át túl jól). Ha éppen nem arra feszülök rá, hogy "mikor múlik már el" és "mikor áll már vissza a normális", csak vagyok és figyelek, akkor valamennyivel érthetőbb lesz; de sajnos megint visszacsúsztam a lejtőnek arra a pontjára, ahol ha valaki megkérdezni, hogy vagyok, csak a vállamat tudom vonogatni, hogy nem jól, ez most ilyen, de ennél részletesebben nem megy. (Emiatt a legutóbbi, végre-személyesen pszichó-alkalom se volt valami hatékony, csak még egy tétel az "ezt jobban kellene csinálnom"-listán.) Megkereshetem a pozitívumokat és lehetek hálás, vannak jó fordulatok és történnek izgalmas dolgok, de összességében akkor is muszáj beismernem legalább magamnak, hogy még mindig nagyon takaréklángon működök, és fogalmam sincs, hogy tudnék kijönni ebből az állapotból. 

Easy win

 

Anton, Unsplash

Minél tovább nem írok, annál jobban túldimenzionálom, hogy miről és mit is kellene, szóval... próbálom lazán venni, amennyire lehet, és visszazáródni egy nem túl mélyre nyúló bejegyzéssel. 

Erre a nyárra nincs igazi bakancslistám, csak azt terveztem óvatosan, hogy a Fran Palermo-Middlemist Red-Platon Karataev hármasból a lehető legtöbbnek a koncertjére eljutok (ha már a 2020-ban legtöbbet hallgatott zenék közt ott van mindhármuk új albuma), és úgy néz ki, sikerülhet akár még túlteljesítenem is a tervet: jövő csütörtökön Kobuci és Fran Palermo, sőt, szeptemberben végre tesómmal közös Platon a Müpában, velük ez már a harmadik alkalom lesz három hónapon belül, és remélhetőleg addigra megjelenik majd a magyar nyelvű új album (egy dal már kint is van róla).
A másik, strandolós vonalon is sikerült túllépnem a megszokott évi egy alkalmon (bár sajnos most a  szokásos helyszín, a Csillaghegyi pont kimaradt), volt pesti strand és vidéki strand, csobbanás szabadstrandon (majdnem-)Dunába és B. tesójáéknak a medencéjébe is.

Múlt héten csak sikerült összehozni a szabit, meg a pár napos Pécsen nyaralást is, amit annak ellenére is kiélveztünk, hogy villámgyorsan eltelt, és elég sok apróság alakulhatott volna jobban is. A Google Maps egyszerre volt a legjobb barátunk (amikor olyan helyeket sikerült rajta találnom, mint a N-Eozin grillterasz, ahol rögtön az első este a legjobb vacsit ettük a legszebb kilátással, vagy a Skoko, ahová kalandos volt feljutni, és épphogy sikerült elcsípni egy asztalt, de így is nagyon szerettük) és a legnagyobb ellenségünk (amikor strandolás után este 6 körül bolyongtunk a durván kihalt Zsolnay-negyedben, és minden étterem-opció vagy zárva volt, vagy már valami teljesen más nyílt a helyén). Ami miatt viszont büszke vagyok magamra, és ami nagyon sokat segített a kiszakadásban, az a viszonylagos online detox volt, amit már a nyaralás előtti hétvégén elkezdtem, és egészen a visszaérkezés délutánjáig betartottam: social media, blogok, Youtube, e-mailek és minden hasonló nélkül csináltam végig azt az időszakot, tényleg csak konkrét információkra kerestem rá, vagy hangoskönyvet hallgattam scribd-on. 

B.-vel kitaláltuk, hogy mi lesz a projekt, ami miatt nem ragadjunk bele a "vége a nyaralásnak, vége a nyárnak, nincs mit várni"-mocsárba: eldöntöttük, hogy a héten már tényleg szerzünk fűszernövényeket az ablakpárkányra (első próbálkozásként júliusban volt egy bazsalikomunk, ami fájdalmasan korai halált halt, de így is feldobott minden spagettit és salátát hetekig- őt nem is ültettük át az eredeti cserépből, másodjára már talán jobban fog menni.)
Futottunk miatta pár kört a környéken, de mostanra lett
- egy doboz, amiben kényelmesen elférnek majd
- egy tő menta, aminek az illatával tele van a lakás
- és a bazsalikom 2.0-t is elhoztuk a Lidlből, mert indokolatlanul optimisták vagyunk
(- a korianderről még folynak a tárgyalások, én imádom, B. utálja)
Délutánra szerzünk virágföldet is, és nagyon reménykedünk, hogy ha kapnak elég teret, vizet meg fényt, hosszú távon is megmaradjanak. 

So please, look at me

 

Lehet, hogy kicsit már értelmetlen, de azért még küzdök, nem adom a nyaramat- mindent megteszek, hogy emlékezzek a fénypontokra is, főleg azért, mert könnyű lenne felcímkéznem az egyre hosszabbra és hosszabbra nyúló heteket átmeneti időszaknak, amikor úgyis mindegy, mivel töltöm az időt, mert a hosszú táv annyira bizonytalan. Amikor már inkább hónapokról van szó (és még mindig semmivel nem vagyunk közelebb a végéhez), akkor muszáj átkeretezni, mert ismerem magam, simán bele tudok ragadni ebbe a szürke, kívülről megoldást váró helyzetbe, amikor minden nap egybefolyik. Pedig ott van életem első Kobuci-koncertje, ott van a tényleg, objektíven tökéletes lángos és a spontán séta az erdőben Normafánál (igen, én voltam az, aki virágos nyári ruhában és papucsban kószál a túraútvonalakon, de tényleg nem erre készültünk, csak megtetszett az ösvény), ott van a jövő heti szabi reménye, a kicsit hűvösebb esték a biciklitúra vagy teraszon fröccsözés lehetőségével. Sokkal több fér bele egy teljesen átlagos hétbe is, mint amit elhitetek magammal, amikor épp a kanapén bujkálok.

Hullámzó

 

Teodor Skrebnev, Unsplash

Most már tudom, legalább két nap kell, amikor nem foglalkozok Ezzel Az Egész Üggyel egyáltalán semennyit, minimum ennyi idő alatt ürül ki a szervezetemből az összes rossz érzés (ha csak átmenetileg is), minimum ennyi idő kell ahhoz, hogy újra el tudjak merülni a munkában, vagy újra úgy tudjak odabújni B.-hez, hogy fejben közben nem járok teljesen máshol. Ha megvan ez a két nap szünet (kb. tegnap estére sikerült összehozni), akkor már nem kell minden idegszálamat megfeszítve koncentrálnom arra, hogy ne erre gondoljak és hogy ne gyártsam a végtelen megoldandó-listákat, akkor csak suhanok a Bubival a Múzeum körúton, és egyedül annyi izgat, időben ott leszek-e a kocsmakvízen, és van-e öt percem benézni a Szputnyikba még előtte.

Iszom a vizemet, sportolok rendszeresebben, kicsit többet és jobban alszok, egyik lépés a másik után, végtelenül lassan töltődök vissza- de az elhatározás legalább már megvan hozzá. Annyi időt töltök azzal, hogy másokért aggódok, és a saját szükségleteimet olyan lazán beáldozom mindenféle (sokszor csak a fejemben létező) probléma oltárán, hogy most már tényleg zavaró az arány, és kezdeni szeretnék vele valamit, nem csak utólag lépni, amikor már szörnyű a helyzet.